Ma valami olyat tettem, amit eddig még sosem. Azóta folyamatosan azon gondolkodom, vajon jó ötlet volt-e. Én buta, buta, naiv lány. Mit gondoltam? Nem lehet mindig minden ilyen szép és rózsaszín. Sosem. Most lehetnék valahol máshol is. Vagy akár már nem is lehetnék. Soha többé. Sehol.
Rajzon voltam. Egészen háromnegyed négyig. A cipő törte a lábam. Na jó, igazából egyáltalán nem volt vészes, de idegesített. Kényelmetlen volt. A négyes busszal jöttem. A körforgalomig. Ott át kell szállnom. Esett az eső, egyre jobban esett és én csak áztam. A buszmegálló nem védett igazán az esőtől, főleg, ha épp szemből fújt a szél. Előbb is odaértünk, mint amikor szoktunk, így még többet kellett (volna) várnom. Eszembe sem jutott stoppolni soha. Volt már, hogy a körforgalomban kellett várnom, akár háromnegyed órákat is. Szinte már 'természetes', vagyis inkább megszokott, hogy egy-két autós megáll nekem, hogy ő elvisz, ők elvisznek. Többnyire nem túl szimpatikus férfiak. Visszautasítom. Mindig. Megmondom, hogy menjen tovább pár perc és itt a buszom. Mindig. Mindeddig. Ma viszont nem így történt. Jó ötlet volt-e, avagy figyelmeztetés? Lecke? Nemtudom. Valami azt súgta, beszállhatsz. 34éves környékbeli férfi. Zöld Citroen, vékony fekete csíkos fehér ing. Rengeteg névjegykártya és tollak a kesztyűtartóban. GPS, autóillatosító, légkondi. Félig sötétített üveg. Volt egyszer egy mélykúti barátnője. Szeged felől Bajára tartott, megállt, elvihet-e. Az első reakcióm az volt, hogy ne. Aztán szinte rábeszélt. Életem egyik legnagyobb baklövése volt/lehetett volna. Hihetetlen. Bármi történhetett volna. Csak beszálltam és mosolyogtam, mintha minden rendben lenne. Az agyam végig katogott: te hülye, ez nem jó ötlet. Semmiképp sem. De biztos normális. Rendes. Nem visz el sehova. Nem a világ végén kötök ki, csak otthon. Bízhatok benne? Bízhattam benne? Hogy bízhattam meg benne?! Nem is ismerem. Féltem, de voltam olyan botor, hogy beültem mellé. Elhozott. Beszélgettünk. Mondtam neki, hogy félek, hogy átver. Megnyugtatott, hogy nem, de ekkor arra gondoltam, mindegyik ezt tenné. A buszmegállóban kitett, udvarias volt és kedves. Mégis minden gesztusa mögé elképzeltem a lehető legrosszabbat amit gondolhatott abban a pillanatban. Hazaértem. Adrenalin az egekben, remeg a kezem. Pedig kedves volt, jószándékú és udvarias. Mázlim volt. Most az egyszer, de tudom, hogy mégegyszer nem lesz. Nem tudom mi vitt rá, hogy tényleg elfogadjak egy ilyen ajánlatot. Még így is rossz ötlet volt. Ennek ellenére köszönöm, kedves ismeretlen. Köszönöm a sorsnak, hogy kaptam egy leckét.
Anyának elmondtam. Nem mondott rá, csak annyit: 'Apádnak nem kell róla tudnia.' Tudom.- gondoltam.
Féltem. Félek. De itt vagyok és semmi bajom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése