Jason Mraz - Song for a Friend .mp3
	Found at bee mp3 search engine

I just shut up.

Furcsa dolgokat hoz az élet... ha ezt az élet számlájára írhatom.

Mindegy is, ezentúl befogom, 'én úgyis csak mindig magyarázok, nem kell odafigyelni rám'.

Csak fordul a kocka.

Szabina, emlékszem egyszer azt mondtad, vagy valami nagyon hasonlót: nagyon nehéz úgy szeretni egy embert, amilyen valójában, a jelenben, és nem pedig azt szeretni benne aki volt, aki csak az emlékeinkben él. 

Már akkor is elgondolkodtatott, de akkor párkapcsolatra gondoltam, szerelemre, a mi kis tökéletes idillünkre. Most viszont átértékelődik bennem pár dolog. A szeretet nyilván nem múlik csak úgy el, egyik percről a másikra, mégis egy barát változása (hacsak nem változunk mi magunk is ővele) sokkal keményebb dió és fájdalmasabb ha kukacos, amikor megtörjük.
A szeretet nem múlik el, tartósan lebeg egy időtlen pillanatban, mégis halványodni képes, s igen, nagy fájdalommal jár, ha nem menthető.

I just want to be ready.

A bit tired...

Ráng a szemem. Akkor szokott rángani, ha kimerült vagyok. Nem, nem fáradt, nem álmos, nem csüggedt, hanem kimerült. Ittam is egy kávét, hogy még jobban ránghasson. Ha becsukom is érzem. Már-már örülök, ha esik az eső, hát még ha a jég. Jó ez a szürkeség, különben a fejem mellett még a folyton rángó szemem is fáj(na). Elvertem ma 2000 forintot. Mondanám, hogy mire, de túl egyszerű. Ráng a szemem. Holnap is 5kor kelek, ma is 11kor fekszem. Csütörtökön 'csak' hatkor, de kb. fél nyolcra érek majd haza - jó esetben. Kezd kicsit kicsúszni minden a kezeim közül. Legalább az ingyen szerzett lila papír szép. Ehhez még az ezüst is menne. Gyönyörű. Bár kétlem, hogy kapunk még.

"there's someone i'm waiting for if it's a day, a month, a year"

I'm not broke I'm just a broken hearted girl.

With a bit broken dreams, illusions, expectations.

...and I'm waiting for you, with or without you.

Néha azt érzem erős, mint egy acélkötél, néha pedig azt, hogy gyenge és törékeny, mint egy kristály. Néha azt, hogy sziklaszilárd, néha pedig azt, hogy olyan, mint egy vékonyra nyúlt gumiszalag. Néha azt, hogy értem, néha pedig azt, hogy nem bírom tovább. Néha azt, hogy akarom, néha pedig azt, hogy szükségem van rá. Nincs időm elmondani ezeket. Senkinek, csak ennek a szaros blognak, hogy az interneten éljem silány, elhagyatott kis életem még nagyobb részét, hogy kiteregessem a szennyest, hogy mindenki olvashassa nyomorult szenvelgésem minden apró kis részletét. Sajnos erre a pontra érkeztem. A szirt legszélére, ahonnan már csak pár lépés az óceán mélye. Lassan teljesen megutálom az internetet, mégis meghalnánk nélküle, sajnos ez az igazság. Körülöttem azt látom, hogy semmi sem biztos, ami látszólag annak is tűnik, és semmi sem látszik olyan ingatagnak, mint amilyen valójában. Néha úgy érzem, elszakíthatatlan és lerombolhatatlan, máskor pedig úgy, hogy egy cérnaszálon függ az egész, mindjárt beomlik a tető. Nincsenek vitáink - ez jó. Nincsenek, mert nincs rá időnk. Egymásra annyi időnk van, hogy csupán fekszünk az ágyon és hallgatunk. Hallgatunk, csak elmerülünk a létben, a helyzetben, hogy végre együtt vagyunk. Ha van mit, mesélünk, de általában csend van. Mostanában ez jellemez minket. A csend. Nincs időm sem, hogy elmondjam mindezt, hiszen mire kinyílnánk, ismét elválunk. Nincs is így kinek elmondanom. Erről szól az egész. Folyamatos üdvözlésekről és elbúcsúzásokról. Újabb és újabb gyötrelmes vasárnapokról. Jobb napokról és rosszabbakról, bár a jobbakat inkább hétvégére osztjuk be. Tervekről és álmokról, melyek ingoványos talajra épülnek. Néha azt érzem nem választhat el semmi, néha pedig azt, hogy már elválaszt minket 170 km. Írok, nem írsz. Nem hívlak, nem hívsz. Nem ide kellene leírnom mindezt, mégsem tudom odabenn tartani már. Már arra sincs idő, hogy komoly dolgokról beszéljünk, itt sem és a valóságban sem. 

Kéthetente két nap. Az havi négy. 

Napi egy óra. Ennyi jut nekünk. Vagy még ennyi sem. 

Tudod, akkor szokott eljönni a mélypont, ha sokáig vagy távol. Tudod, ez a mélypont egyre gyakrabban jön el. Tudod, már sírni sincs kedvem. Egy darabig sírdogál az ember, sajnálja magát, sajnálja - minket. Aztán belefárad. Még abba is, hogy szomorú legyen. Széttép, szétszakít. Felemészt, megöl. Aztán továbblépek, átlendülök, elindulok felfelé a lejtőn. Te erről sosem beszélsz.

Nem vagy itt, ne áltasd magad, s ne áltass engem se. Érzed te is. Én sem vagyok ott. 

Holdfogyatkozás.

Nem kíméltél meg tavaly, de hiába; nem kímélsz idén sem, csak hogy tudd. Hibáztatni akarlak, sőt a lelkem óhatatlanul hibáztat is, még ha az eszem mást is diktál.

Csak...sosem vagy itt. Talán nem is az 'együtt' a jó szó erre, hanem a 'néha vele'. Iszonyú, ami most idebenn van. Nem félek, majd ismét meggyőzöl. S nem is engednélek el soha. Mindig kérded: miért. Ezért.

<3

We suck. Now that's it.

You know there's a point where you can't keep holding on,

no matter how much it hurts to give up.

Nice afternoon with nice cookies and nice plans. :)

You know I'm right.

Even though we quarrel sometimes,
I know we are the best
and no one else has ever got what we have.

This is shit, I liked the old one.

Aaaaw, why? Honestly, why the hell?

Your skin and bones turned into something beautiful.

 I don't believe that anybody feels the way I do about you now

or  anybody has ever felt a bit like this.
Just love me from side to side too.

    

You have been the one for me.

'You touched my heart you touched my soul.
You changed my life and all my goals

And love is blind and that I knew when
My heart was blinded by you.
I've kissed your lips and held your hand
Shared your dreams and shared your bed.
I know you well, I know your smell
I've been addicted to you.'

  

I'm just wondering why...

Ülnöm kellene itt az asztalomnál, és természetesen tanulnom. Például történelmet, magyart, matekot, egy kis rajzot...de persze nem megy. Holnap már menne, addigra túl lennék azon a megszokhatatlan megrázkódtatáson, amit a tőled való elbúcsúzás jelent.Holnap már túl leszek ezen a kisebb sokkon és minden mehet a jól megszokott, hétköznapi, szürke kerékvágásban. Vagy legalább ahhoz hasonló módon. 

Ilyenkor jönnek persze a világmegváltó nagy kreatív ötletek, amikkel csak szenvelgek a fejemben, mert tudom, hogy nem csinálhatom meg, mert tanulnom kellene. Persze csak estére jutok el arra a fáradtsági szintre, hogy le tudjak ülni és elővegyem a könyvet. Elég nagy szar így az egész, hát még az érettségim mekkora szar lesz, ha így folytatom. No de, kemény vagyok, azt hiszem, befejezem végre az az elcseszett Kányádi-tételt. (Lógok a könyvtárból is, meg annyira utálom, hogy túl kéne rajta esni már.)

<3

Damn little bad girl

A magyar tételek és a cipős szekrény rovására − a ruhatáram és a lelkem örömére.

We turned right and went straight down.

We, we so excited. We so excited.

Life is not just black or white.

I had a great coffee, yes.

Megrendítő, hogy az emberek mennyire megrögzötten kapaszkodnak és ragaszkodnak és nem felejtenek. Észre sem vesszük, ahogyan múlik az idő, legfőképp nem azt, hogy mennyire gyorsan teszi. Jó volt ismét látni, és úgy beszélni, mint 3 éve, még mielőtt elkezdődött az egész, még mikor a régi voltál - bár tudom, azt mondtad, te örülsz a változásodnak. Ez rendben is van, te rendben is vagy, ti rendben is vagytok. Mi is rendben vagyunk. :)
Ennyit a tegnapról.


A ma: reggel, idegesség, vegyes érzések, elfogadás. Ötven helyett negyven perc, sikerrel zártam a délelőttöt. Nyomtattam, mindenkinek illedelmesen köszöntem, napszaknak és nemnek megfelelően. Kávéztunk, sétáltunk, üldögéltünk és kicsit furcsa dolgokról beszéltünk, no meg többnyire rólam. Sebaj, legközelebb te jössz és majd kilátózunk. ;)


Irány Tompa, ezennel a napi beszámolónak vége.
<3
   

9.

Ez az ambivalens érzés, ez a hirtelen képszakadás. Ez az égszakadás, földindulás.
Ez hirtelen csend és ezek az ütődő tenyerek.
Ez a maximalizmus (tudom, megmondták) és ez a hatalmas könnyebbség.

  

Ready to meet the new but still not set to be free.

'So let's set the world on fire...'

	Fun - We Are Young (feat Janele Mona .mp3
	Found at bee mp3 search engine

Time for nothing.

Van, kinek mindig, ismétlem mindig csak a panasz jut. Nem akarok ilyen lenni. Ráérek ezzel még egy jó 45-50 évet, hogy mindenkit a bajaimmal terheljek folyamatosan. 
It's a little bit strange, de a napi 2-3 bejegyzésről áttértem a heti 1-2-re, amit nem feltétlen találok rossznak, de egyelőre betarthatónak, ugyanakkor üresnek.
Napjaim peregnek, mint homokórában a szemek, múlik az idő, fogy, vészesen közeleg egy fontos állomás. Nem a végállomás ugyan, de könnyen lekéshetem a csatlakozást, melyre át akarok szállni. Sínen lennék? Ó, dehogy, túl könnyű lenne és túl egyszerű, néha-néha a masiniszta eltéríti az időm, a kalauz nem kéri el a jegyem, elveszek a vágányok közt az egyenes peronon. 'Ez még belefér' - hajtogatom, de tudom, kezembe kellene vennem az irányítást, vagy tényleg lekésem azt a bizonyos vonatot.
Máskülönben megvagyok, egész jól mennek a dolgaim, ha nem szólom el magam túl korán, mondhatni szépen, lassan, de evickélek a cél felé. Persze a maradék egy hónap a tudatomban kissé beárnyékolja létemet.


...s közben a márciusból is kifutottam.