Néha azt érzem erős, mint egy acélkötél, néha pedig azt, hogy gyenge és törékeny, mint egy kristály. Néha azt, hogy sziklaszilárd, néha pedig azt, hogy olyan, mint egy vékonyra nyúlt gumiszalag. Néha azt, hogy értem, néha pedig azt, hogy nem bírom tovább. Néha azt, hogy akarom, néha pedig azt, hogy szükségem van rá. Nincs időm elmondani ezeket. Senkinek, csak ennek a szaros blognak, hogy az interneten éljem silány, elhagyatott kis életem még nagyobb részét, hogy kiteregessem a szennyest, hogy mindenki olvashassa nyomorult szenvelgésem minden apró kis részletét. Sajnos erre a pontra érkeztem. A szirt legszélére, ahonnan már csak pár lépés az óceán mélye. Lassan teljesen megutálom az internetet, mégis meghalnánk nélküle, sajnos ez az igazság. Körülöttem azt látom, hogy semmi sem biztos, ami látszólag annak is tűnik, és semmi sem látszik olyan ingatagnak, mint amilyen valójában. Néha úgy érzem, elszakíthatatlan és lerombolhatatlan, máskor pedig úgy, hogy egy cérnaszálon függ az egész, mindjárt beomlik a tető. Nincsenek vitáink - ez jó. Nincsenek, mert nincs rá időnk. Egymásra annyi időnk van, hogy csupán fekszünk az ágyon és hallgatunk. Hallgatunk, csak elmerülünk a létben, a helyzetben, hogy végre együtt vagyunk. Ha van mit, mesélünk, de általában csend van. Mostanában ez jellemez minket. A csend. Nincs időm sem, hogy elmondjam mindezt, hiszen mire kinyílnánk, ismét elválunk. Nincs is így kinek elmondanom. Erről szól az egész. Folyamatos üdvözlésekről és elbúcsúzásokról. Újabb és újabb gyötrelmes vasárnapokról. Jobb napokról és rosszabbakról, bár a jobbakat inkább hétvégére osztjuk be. Tervekről és álmokról, melyek ingoványos talajra épülnek. Néha azt érzem nem választhat el semmi, néha pedig azt, hogy már elválaszt minket 170 km. Írok, nem írsz. Nem hívlak, nem hívsz. Nem ide kellene leírnom mindezt, mégsem tudom odabenn tartani már. Már arra sincs idő, hogy komoly dolgokról beszéljünk, itt sem és a valóságban sem.
Kéthetente két nap. Az havi négy.
Napi egy óra. Ennyi jut nekünk. Vagy még ennyi sem.
Tudod, akkor szokott eljönni a mélypont, ha sokáig vagy távol. Tudod, ez a mélypont egyre gyakrabban jön el. Tudod, már sírni sincs kedvem. Egy darabig sírdogál az ember, sajnálja magát, sajnálja - minket. Aztán belefárad. Még abba is, hogy szomorú legyen. Széttép, szétszakít. Felemészt, megöl. Aztán továbblépek, átlendülök, elindulok felfelé a lejtőn. Te erről sosem beszélsz.
Nem vagy itt, ne áltasd magad, s ne áltass engem se. Érzed te is. Én sem vagyok ott.
Holdfogyatkozás.
Nem kíméltél meg tavaly, de hiába; nem kímélsz idén sem, csak hogy tudd. Hibáztatni akarlak, sőt a lelkem óhatatlanul hibáztat is, még ha az eszem mást is diktál.
Csak...sosem vagy itt. Talán nem is az 'együtt' a jó szó erre, hanem a 'néha vele'. Iszonyú, ami most idebenn van. Nem félek, majd ismét meggyőzöl. S nem is engednélek el soha. Mindig kérded: miért. Ezért.
<3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése