2012. január 28., szombat
2012. január 22., vasárnap
Right here, right now, this one fits perfectly.
| Coldplay - How you see the world .mp3 | ||
 | ||
 | Found at bee mp3 search engine |  |
Engedj holnap a szélnek, bárhova visz.
Nem volt még soha így
És nem lesz soha már,
Nem jössz vissza ide
Többé már ezután.
Száműzött vagy-e vándor
Vagy ártatlan utazó.
M'ért nem tudhatod azt meg,
Hogy hol a jó .
M'ért nem tudhatod azt meg,
Hogy hol a jó.
Hagyd, hogy essen eső
És áradjon a folyó,
Nyáron süssön a nap
És télen hulljon a hó.
Ha fázol, itt melegedj meg
Van még jó borom is
És engedj holnap a szélnek
Bárhova visz
És engedj holnap a szélnek
Bárhova visz.
'Nem volt még soha így, és nem lesz ezután...'
Mert lassan az egész reménytelenné válik.
Napról napra élem meg,
napról napra mondok le,
napról napra szokom meg,
napról napra feledem el,
napról napra találok mást,
napról napra nem találok semmi megoldást.
Viszontláthattok majd életművészként, eget kékre festő fecskemadárként.
Nem láttok viszont soha többé. Elnyel a nyugat, beszippant a világ, kozmopolita életem elkezdődik. Pontosabban, csak kezdődhetne. De nem beszélem a nyelvet, nem érzem az ízeket, nem látom a hangokat és nem hallom a színeket. Legalábbis nem jól, nem elég jól. Sőt pár kerekem hiányzik is, amit pótolnom illene. A hajó így nem visz messzire, de a repüléstől sem kell tartanom. Szárnyaim még nemhogy nem nyitogathatom, ki sem fejlődtek igazán. Láncra vert elmém szabadulni képtelen, csak menekülni akar innen már. Nem marad itt semmi és senki, semmi amiért érdemes volna, nem marad itt két szemem emléke, csak a kietlen kék, a nagy fehér égbolt, az üres fecskefészek. Megéri-e a gyötrődést, a kínt, ha szép reményeink sötétbe vesznek? Éri-e a harcot, a küzdelmet, ha véges életem fogyatkozik érte? Érik-e az évek? Éri-e a papír? Éri-e két szemem világa? Éri-e életem? Éri-e az ország, mely szívünkből kiveszni látszik?
S éri-e az ember, ki harcolt, ki tűrt, ki keservesen kiutat keresett, s magára itthon mégsem lelt.
Nem éri már semmi. Gúnyt kacag a pokol, és kacagnak a holtak is, hogy az ember inkább mosogat a pénzért, mint itthon üljön diplomával, ingyen, ölbe tett kézzel.
Napról napra élem meg,
napról napra mondok le,
napról napra szokom meg,
napról napra feledem el,
napról napra találok mást,
napról napra nem találok semmi megoldást.
Viszontláthattok majd életművészként, eget kékre festő fecskemadárként.
Nem láttok viszont soha többé. Elnyel a nyugat, beszippant a világ, kozmopolita életem elkezdődik. Pontosabban, csak kezdődhetne. De nem beszélem a nyelvet, nem érzem az ízeket, nem látom a hangokat és nem hallom a színeket. Legalábbis nem jól, nem elég jól. Sőt pár kerekem hiányzik is, amit pótolnom illene. A hajó így nem visz messzire, de a repüléstől sem kell tartanom. Szárnyaim még nemhogy nem nyitogathatom, ki sem fejlődtek igazán. Láncra vert elmém szabadulni képtelen, csak menekülni akar innen már. Nem marad itt semmi és senki, semmi amiért érdemes volna, nem marad itt két szemem emléke, csak a kietlen kék, a nagy fehér égbolt, az üres fecskefészek. Megéri-e a gyötrődést, a kínt, ha szép reményeink sötétbe vesznek? Éri-e a harcot, a küzdelmet, ha véges életem fogyatkozik érte? Érik-e az évek? Éri-e a papír? Éri-e két szemem világa? Éri-e életem? Éri-e az ország, mely szívünkből kiveszni látszik?
S éri-e az ember, ki harcolt, ki tűrt, ki keservesen kiutat keresett, s magára itthon mégsem lelt.
Nem éri már semmi. Gúnyt kacag a pokol, és kacagnak a holtak is, hogy az ember inkább mosogat a pénzért, mint itthon üljön diplomával, ingyen, ölbe tett kézzel.
2012. január 19., csütörtök
2012. január 16., hétfő
Rossz, mert ilyenkor újra meg újra egyedül maradok.
Újra és újra vissza kell rázódnom a szürke kis hétköznapi életembe,
ahol se csodák, se álmok, se fellegvár - csak a remény.
Újra és újra vissza kell rázódnom a szürke kis hétköznapi életembe,
ahol se csodák, se álmok, se fellegvár - csak a remény.
Rossz, mert elmégy. Nem vagy itt. Ismét üres egy hely a napomban.
Kell pár nap visszahangolódni, mert (nélküle méginkább)
elviselhetetlen.
It seems to be more and more...
... and mean to me more and more. Miss the time you were here.
Várok. Egy új életre várok. Egy új életre, amiben mindenre szánhatok időt, amiben mindig lesz is időm mindenre és mindenkire. És természetesen egy életre, amiben végtelenül szabad vagyok. Várhatok én az idők végezetéig, akkor sosem fog eljönni, sosem lesz olyan felhőtlen és független, mint amire igazán vágyom és várok. Ezt kellene, valahogy élvezhetőbbé tenni. Ezt a kis nyomorultat, ezt a mindenhová rohanósat.
Várok. Egy új életre várok. Egy új életre, amiben mindenre szánhatok időt, amiben mindig lesz is időm mindenre és mindenkire. És természetesen egy életre, amiben végtelenül szabad vagyok. Várhatok én az idők végezetéig, akkor sosem fog eljönni, sosem lesz olyan felhőtlen és független, mint amire igazán vágyom és várok. Ezt kellene, valahogy élvezhetőbbé tenni. Ezt a kis nyomorultat, ezt a mindenhová rohanósat.
2012. január 9., hétfő
2012. január 8., vasárnap
2012. január 7., szombat
OKTV
Írom-írom-írom, haladGAtok...
A nő, akit kértem, hogy engedjen hozzáférni a blogbejegyzéseihez, nos megengedte. Aztán írta, hogy írjak, ha elolvastam, ami kellett. Írtam. És kitiltott! Még jó, hogy előre okosabb voltam, mint utólag. :DD Nem volt eredményes lépés. Mindenesetre, még így is: köszönöm szépen.
A bebocsátást. És a kitiltást is.
A nő, akit kértem, hogy engedjen hozzáférni a blogbejegyzéseihez, nos megengedte. Aztán írta, hogy írjak, ha elolvastam, ami kellett. Írtam. És kitiltott! Még jó, hogy előre okosabb voltam, mint utólag. :DD Nem volt eredményes lépés. Mindenesetre, még így is: köszönöm szépen.
A bebocsátást. És a kitiltást is.
2012. január 2., hétfő
'Baby you're the best, baby you're the best...
...best I've ever had, best I've ever had.'
Elérkeztünk a téli szünet végéhez. A várva várt, félve remélt, rég vágyott, hihetetlenül lassan közeledő, a pihenés álomképével kecsegtető téli szünet − végéhez.
De most visszatér minden a régi kerékvágásba. Sőt, nemhogy visszatér, felpörög, beindul, jöhet a nagyüzem, ülhetünk és ülhetünk és ülhetünk órákat, napokat, heteket, úgy négy hónapot. Sőt, annyira el sem szakadtam a szürke napoktól, legalábbis a tanulás szintjén. Csiga léptekkel haladok(?), ugyan 'lassan, de biztosan', bár ez valahogy most nem olyan megnyugtató.
Elkaptam. Feltehetőleg az influenzát. Legalább itt hagytál nekem magadból egy kicsit. Még ha ezt szenvedéssel is fogom tűrni. Nem tudom, én mit hagyhattam nálad, amit magaddal vihetnél bárhová, talán a szívem, az álmaim, talán. Egy biztos: nálad felejtettem világmegváltó terveim, de sebaj, egy-két hétig még kibírom nélkülük; no meg, a memória nem felejt.
Minden olyan más. Olyan fényes, világos, vakítóan elkápráztató.
Január 2.
Ragyog az égen a nap, kedvem semmi sem szeghetné, egyedül a holnap illata, a vihar előtti csend, a véres küzdelmet megelőző lappangás. De mindaz, ami velünk történik, mindaz a csoda, ami...ami vagyunk, feledteti velem a szürke a hétköznapokat.
&>
Elérkeztünk a téli szünet végéhez. A várva várt, félve remélt, rég vágyott, hihetetlenül lassan közeledő, a pihenés álomképével kecsegtető téli szünet − végéhez.
De most visszatér minden a régi kerékvágásba. Sőt, nemhogy visszatér, felpörög, beindul, jöhet a nagyüzem, ülhetünk és ülhetünk és ülhetünk órákat, napokat, heteket, úgy négy hónapot. Sőt, annyira el sem szakadtam a szürke napoktól, legalábbis a tanulás szintjén. Csiga léptekkel haladok(?), ugyan 'lassan, de biztosan', bár ez valahogy most nem olyan megnyugtató.
Elkaptam. Feltehetőleg az influenzát. Legalább itt hagytál nekem magadból egy kicsit. Még ha ezt szenvedéssel is fogom tűrni. Nem tudom, én mit hagyhattam nálad, amit magaddal vihetnél bárhová, talán a szívem, az álmaim, talán. Egy biztos: nálad felejtettem világmegváltó terveim, de sebaj, egy-két hétig még kibírom nélkülük; no meg, a memória nem felejt.
Minden olyan más. Olyan fényes, világos, vakítóan elkápráztató.
Január 2.
Ragyog az égen a nap, kedvem semmi sem szeghetné, egyedül a holnap illata, a vihar előtti csend, a véres küzdelmet megelőző lappangás. De mindaz, ami velünk történik, mindaz a csoda, ami...ami vagyunk, feledteti velem a szürke a hétköznapokat.
&>
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)