Mert lassan az egész reménytelenné válik.
Napról napra élem meg,
napról napra mondok le,
napról napra szokom meg,
napról napra feledem el,
napról napra találok mást,
napról napra nem találok semmi megoldást.
Viszontláthattok majd életművészként, eget kékre festő fecskemadárként.
Nem láttok viszont soha többé. Elnyel a nyugat, beszippant a világ, kozmopolita életem elkezdődik. Pontosabban, csak kezdődhetne. De nem beszélem a nyelvet, nem érzem az ízeket, nem látom a hangokat és nem hallom a színeket. Legalábbis nem jól, nem elég jól. Sőt pár kerekem hiányzik is, amit pótolnom illene. A hajó így nem visz messzire, de a repüléstől sem kell tartanom. Szárnyaim még nemhogy nem nyitogathatom, ki sem fejlődtek igazán. Láncra vert elmém szabadulni képtelen, csak menekülni akar innen már. Nem marad itt semmi és senki, semmi amiért érdemes volna, nem marad itt két szemem emléke, csak a kietlen kék, a nagy fehér égbolt, az üres fecskefészek. Megéri-e a gyötrődést, a kínt, ha szép reményeink sötétbe vesznek? Éri-e a harcot, a küzdelmet, ha véges életem fogyatkozik érte? Érik-e az évek? Éri-e a papír? Éri-e két szemem világa? Éri-e életem? Éri-e az ország, mely szívünkből kiveszni látszik?
S éri-e az ember, ki harcolt, ki tűrt, ki keservesen kiutat keresett, s magára itthon mégsem lelt.
Nem éri már semmi. Gúnyt kacag a pokol, és kacagnak a holtak is, hogy az ember inkább mosogat a pénzért, mint itthon üljön diplomával, ingyen, ölbe tett kézzel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése