Elérkeztünk a téli szünet végéhez. A várva várt, félve remélt, rég vágyott, hihetetlenül lassan közeledő, a pihenés álomképével kecsegtető téli szünet − végéhez.
De most visszatér minden a régi kerékvágásba. Sőt, nemhogy visszatér, felpörög, beindul, jöhet a nagyüzem, ülhetünk és ülhetünk és ülhetünk órákat, napokat, heteket, úgy négy hónapot. Sőt, annyira el sem szakadtam a szürke napoktól, legalábbis a tanulás szintjén. Csiga léptekkel haladok(?), ugyan 'lassan, de biztosan', bár ez valahogy most nem olyan megnyugtató.
Elkaptam. Feltehetőleg az influenzát. Legalább itt hagytál nekem magadból egy kicsit. Még ha ezt szenvedéssel is fogom tűrni. Nem tudom, én mit hagyhattam nálad, amit magaddal vihetnél bárhová, talán a szívem, az álmaim, talán. Egy biztos: nálad felejtettem világmegváltó terveim, de sebaj, egy-két hétig még kibírom nélkülük; no meg, a memória nem felejt.
Minden olyan más. Olyan fényes, világos, vakítóan elkápráztató.
Január 2.
Ragyog az égen a nap, kedvem semmi sem szeghetné, egyedül a holnap illata, a vihar előtti csend, a véres küzdelmet megelőző lappangás. De mindaz, ami velünk történik, mindaz a csoda, ami...ami vagyunk, feledteti velem a szürke a hétköznapokat.
&>
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése