want.

Nem írok. Nem írok a szokásosról. Nem írok arról, amiről a legegyszerűbb lenne írnom. Nem akarom, nem szeretném. Nem tudom. Egyre inkább közeleg. Mindjárt itt van. Sajnos nem, de a karácsony igen. Várom. Nem magáért az ünnepért, nem a szentesti vacsoráért, nem az ajándékozásért. Mert szünet lesz. Itthon leszünk. Későn fekhetünk és későn kelhetünk. Itt leszünk. Talán már-már túlzásnak tűnik, de igen, veled szeretnék lenni. Néha eszembe jut, mennyire gyötört volna régebben a tudat, hogy ez: távkapcsolat. Így belülről picit más, így is elég borzalmas, még nem is annyira maga az élmény, csak maga a tény - és ennek teljes tudata. Mert várom a napot, az órát, a percet. S várom a szünetet, hogy itt légy, megnézzünk egy filmet és jégkrémet akarok enni veled az ágyban. Régi karácsonyfaizzók közt akarok feküdni veled és belebújni egy nagy pólóba ketten. Csupa bolond, eszevesztett dolgot művelni, égrenézni, szélbeszagolni, havatmarkolni, paplan alá bújni. Talán sok dolog, talán túl sok. Csak itt lennél már. Akkor gyöngysort fűznék a gondolataidból, lerajzolnám neked amit érzek, belekóstolhatnánk álmaink tejszínhabjába, aztán cirtomba haraphatnánk, csakhogy érezzük az édeset. Elsétálnánk a Hold mögé, ott elbújhatnánk, csak mi ketten, ott senki sem látna minket, senki ránk nem találna. A csillagok pedig - mint ahogyan azt a mondás tartja, úgyis - vakok.