Éled az egyszerű kis életed, kisebb nagyobb baklövésekkel és botcsinálta galibákkal. Aztán egyszer csak jön valaki, valaki aki eleinte idegen. Valaki aki annyira de annyira szédületes és kábító. Egy tökéletes idegen. Majd szépen lassan egyre közelebb engeded, egyre közelebb kerül. Eleinte csak barátok vagytok. Szigorúan barátok, bárki kérdi, bárki állítja, bárki szemléli is a dolgot, barátok vagytok. Aztán legjobb barátok egy jó darabig. Bárki kérdezi, bárki állítja, bárki szemléli, te magad sem érted, hogy feltételezhetik másképp. Közel, közelebb, legközelebb, legeslegközelebb. Akkor már hiányzik. Nagyon és egyre jobban. Nem a testiség miatt, hiszen meg sem jelent. De legbelül megmozgatott, elindult a lavina. Félted őt, félted titeket. Elmerültél a mélységeitekben, nincs hova tovább. Ekkor már késő. Megállíthatatlan, eltántoríthatatlan és összetéveszthetetlen.Őrültség, de tudod jól. Érted és érzed. A kockázat csekély. Csak remélni mered, hogy talán ő is viszont szeret. Úgy.