Ismét.

Ismét itt. Fizika. A német részem kész.
Mai rajz: azon kívül, hogy többnek tűnt, mint szokott, és hogy nem tudtam túl sok dolgot, egészen nagyon jó volt. Négy előtt kiléptem az iskola ajtaján a hidegbe. Az emberek megbámultak. A szembejövők megbámultak. Rezzenéstelen, kifejezéstelen arccal, ám annál többet mondó szemekkel. A nők többnyire végigmértek, aztán megakadt a szemük a csizmámon. Többnyire. Volt akinek tetszhetett, volt aki egyenesen felháborodott rajta, aztán még a kabátom élénk színén is megbotránkozott a tekintete. A férfiak pedig - minő meglepő - jól végignéztek. Elölről, hátulról, kabátban, sálban. Az utolsó pillanatban nézték meg az arcom. Mintha nem venném észre. -.- :V? Valamit mindegyikük nézett. Férfiak, nők, gyerekek és idősek. Rajtam. Valami furcsát vagy különöset? Valami kihívót vagy közönségeset? Valami nagyon szépet, vagy épphogy valami borzalmasan csúnyát? Valami szokatlant, vagy netán valami vicceset? Nem tudom pontosan miért, de mindenki nagyon megbámult. Jobban, mint ahogyan az általában lenni szokott, pedig általában 'nagyon szokott lenni'. De nem zavart. Feltűnt és eltűnődtem. Közönnyel bámultam vissza, ürességgel és azzal a gondolattal: mit nézel? Nézz mást. Aztán elszállingózott. Sötét lett és még hidegebb. Az állomáson az ajtónál ültem le egy padra. Ahányszor kinyitották, végigfutott rajtam a hideg. és Kirázott. Mint már oly rég. Mert amikor veled vagyok, akkor a meleg ráz ki. (vagy ezzel az erővel, inkább ha a hideg kiráz, akkor a 'meleg ráz be'). Ezért.