Néha azt érzem, hogy nem biztosan a megfelelő emberekkel vagyok körülvéve. 
Jó, ez nem pont így igaz. 
Mert a biztos, a legbiztosabb pontok nagyon is jó helyen vannak, ezt érzem és értem. Értékelem és próbálom is fenntartani. Megtartani, megőrizni, emlékezetessé tenni néha talán. 
De olykor fel-fel merül bennem a kérdés, egy-egy reakció, gesztus, kijelentés hatására, hogy ez nem a közös hullámhossz. 
Persze ezt le sem kellene írnom, mert a kételyek semmi jóra sem vezetnek, megölik a bizalmat, elfeledtetik az örömöt, bonyodalmat okoznak, ráadásul nem egy és ugyanazon emberekről van szó, akik még a végén félre érthetik, akaratom ellenére megbántódhatnak, nyilván jogosan-jogtalanul. Csak elgondolkodtat a tudat, hogy annyira mások vagyunk.
Aztán már csak gyötri magát az ember, hiszen ... hiszen biztosan velem van a baj- lehet.
A barátok mellett ki akarok tartani. Kell, igen, de ez belső kell. Máskülönben nem lennének barátok. Sőt, elsősorban ők nagyon is jó helyen vannak. - ők vannak igazán jó helyen.
De valójában empátiát kell tanulnom az élettől, ahogyan eddig tanultam némi türelmet. Empátiát, vagy inkább csak elfogadókészséget. Mert mostanában valahogy kiéleződtem a súrlódásokra, visszatartani pedig kény/ptelen vagyok.
A lecke fel van adva, de vigyázz élet, mert én osztályelső akarok lenni!