Falakat építettem. Falakat, erős, vastag, áthatolhatatlan falakat. Láthatatlan üvegfalakat, ahogyan mindenki más. Egy voltam a sok közül. Egy a tömegből, egy a rengetegből. Látszatra. Miközben sokkal inkább másmilyen voltam. Rosszabb, iszonyú és szánalmas. Elindultam egy lejtőn és nem volt megállj. Elkezdtem csúszni. A falak egyre csak magasodtak. Aztán megérkeztél. A téglafalak keményen állták az ostromot, talán ezért lehetett volna másképp is az a március-április. Talán ezért, valójában viszont nem tudom a pontos okát, miért nem volt jó. Jó, persze gyors volt, iszonyú gyors, és felvállalhatatlan, és...és...és...akartam. De aztán minden úgy elhomályosulni látszott, elhomályosulni akart...akartam. A falak álltak, egyre szilárdabban álltak, miközben volt bőven mit elrejteni mögéjük. Ideértél. A falak, melyeket mások előtt oly gondosan és hosszasan felhúztam, most... lassan, de biztosan omlani kezdtek. Miközben rejtegetnivalóim száma is csak nőtt és nőtt, pedig mellettem voltál. Mindvégig. Kitartóan és talán reményvesztve. Folyamatosan gyógyultak a sebek és kezdett köddé válni az üvegfal. Előtted. Megismertél. Nem, nem egy futó találkozás során, sokkal inkább átbeszélgetett éjszakák folyamán. Ismersz és nem akarok már ellene tenni. Nem akarlak félrevezetni, nem mintha másokat akartam volna, de még egyszer már nem játszanék 'én még soha'-t, talán már nem is lenne mit mondanom. Elfogytak a gondok. Persze úton-útfélen még szembejön egy-kettő, de egy-két jobbos-balos kanyar és már minden jobb. A falak végleg leomlottak. Nincs egy sem. Sem üveg, sem tégla, sem vasbeton. Köddé vált mind. Előtted és mindenki előtt. Talán ezért ilyen jó most. Most végre. Végre úgy érzem, úgy hiszem és úgy is gondolom, hogy egyenesben vagyok. Nem választ el minket sem fal, sem folyosó, sem tér, sem űr, mert ami köztünk van az.. ami köztünk van az... az szabadság. Mérhetetlen szabadság.
<3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése