Hazafelé tartottam, ültem a buszon. Lehetett volna egy szokásos szerda délután is, de valahogy ez az egész nap nagyon fárasztó volt. Nem a palotás vagy az osztálytáncpróba, nem a dupla lyukasóra, nem a tripla magyaróra, nem is a hetedik német miatt, valahogy egyébként is volt benne valami, ami rátelepedett a gondolataimra, a csendességemre, a...mindenre.
Reggel figyeltem a felkelő napot, a vörös korongot, a rózsaszín felhőket, a fű zöldjét, a napsugarak fényét, a földet, ahogyan az eget éri, a repülő menetrendet, 
délután figyeltem a szaladó fákat, az aranyló mezőket, az autókat, s akkor történt, hogy megláttam.
Azt hiszem a szavanna volt, vagy legalábbis egy-két zsiráf. Igen, majomkenyérfák és zsiráfok, rögvest, ahogyan kiértünk a dzsungelből. Szinte láttam az oroszlánokat is, meg a vadászok dzsipjeit, elefántokat, feketéket, bennszülötteket, hallottam a csontok zörgését.
S néha magam is elhiszem, hogy nem vagyok százas, s szerintem erre csak ráerősített a körülöttem ülőkben, hogy szinte vigyorogva koncentrálok egy-egy dologra az ablakon át. 
Gyönyörű volt. 
<3