Tinédzserkorunk legnagyobb problémája tényleg az önmegvalósítás és az 'önkeresés' válságága lenne? De mindannyiunknak egyöntetűen és kivétel nélkül. Mindenki azt hiszi ilyenkor, hogy egy kicsit más mint a többi, ezért milliószor elemzi a lelkét, a környezetét, a hibáit, a gondjait, az örömeit, bánatait, miközben nem veszi észre, hogy a maradék 99,99% is ugyanezt, ráadásul ugyanígy teszi. Lehet, már valaki, sőt, nem is, lehet, hogy akár több százan, avagy több ezren ráébredtek erre a különleges indifferenciára, megírták, elolvasták és ettől érezték magukat oly egyéninek. Hát ez nem túl vigasztaló, persze nem török világuralmi, teljhatalmi babérokra, még csak egy Nobel-re vagy egy Golden Globe-ra sem számítok emiatt, legfeljebb áhítozom az Oscarért.
Komolyan mindenki, mindenhol, ugyanúgy és ugyanolyan 'válságban' van? Mindenki ilyen lázasan keresné önmagát, újra és újra ugyanazokon a fázisokon át vetjük bele magunkat ebbe a véget nem érő útvesztőbe és azt hisszük, csak nekünk vannak önértékelési problémáink? Most komolyan!?
És tényleg mindannyiunk azt hiszi, hogy egy picivel többet tud valahol, valamiért, valamiben, mint az összes többi.
Ilyenkor persze lekókad a mosolyom, mert naiv voltam, mint mindig, nem is tudom mit hittem, becsaptam a világot és becsaptam saját magam.
Volt egy korszak, mikor azt hittem, ez az, ez most végre én vagyok, végre túl a balhékon, azt mutathatom, aki lenni akarok, aki lenni tudok, aki leszek - vagyok. Ez persze újra és újra megdől majd ismét felépül.
Mindenki egyforma - kivételnek lenni nem kiváltság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése