Írhatnék arról, hogy házasélet, örök hűség, örökké tartó szerelem, család, és mindenki megkapná azt amivel elégedett lesz, avagy amivel elégedett akar lenni.
Nem teszem.
Nem, mert hiába helyezem magunk (ön)kritikusan újra és újra vissza a 'nagy átlag', a 'mindenki más', a 'többiek' között − a néha úgy vélem jól megérdemelt − selyempárnás kis helyünkre, ismét, igen, újra meg újra, percről perecre, napról napra és hétről hétre szembesülnöm kell vele, hogy ismét csak tévedtem. Mikor már szinte végleg elhiszem, meggyőzöl róla, hogy különleges az, ami Nekünk van, ami Velünk van, utána oly gyakran sikerül magamnak bebeszélnem, hogy ezzel csak győzködöm magam és hogy semmivel sem vagyunk különbek bárki másoknál. Bebeszélem magamnak azt, hogy bebeszélem, ördögi kör.
De ha újra és újra megkérdőjelezem kivételes mivoltunkat, és újra és újra azt a választ kapom, hogy jó az út amin járunk, és többé ne forduljunk vissza, hogy igazán a kettőnké az, ami csak a miénk, és nincs többé megkérdőjelezni való? Akkor talán lassan én is elhiszem, amit olyan régóta érzek már, és betartok a sorsnak, amiért ilyen bizonytalanná tett valaha, de komolyan és őszintén bevallom, gondolom, hiszem és érzem, hogy utánozhatatlan, megkettőzhetetlen, sokszorosíthatatlan, megismételhetetlen, helyettesíthetetlen, tagadhatatlan, felejthetetlen és káprázatos az, ami nekünk van.
Ezek után kár lenne tagadnom, hogy mennyire szeretlek.
<3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése