But now I feel kinda.
Nem is igazán értem, vagy tudom miért. Vagyis, azt sem tudom pontosan, hogy mostanában mit érzek, hogy mi ez, ami így körbevesz, körülleng, ami így befészkeli magát a gondolataimba, a tetteimbe, az öltözködésembe, a sminkelési szokásaimba, az ízlésembe, a járásomba, belém. Mindenbe, a szél szagába, az üveg csillogásába, a fémek fénylésébe, a tükrök képébe, a függönyök lengésébe, a ruhák illatába, a párnák közé, a lepedő alá, a cipőmbe, a vízbe, a kádba, a samponomba, a szemembe, a szívembe.
Valami itt van, valami nem túl, nem igazán, valami - nem valami jó. Olyan üres és olyan kietlen. Olyan reménytelen és olyan távoli. Olyan kopár és olyan sivár. Olyan hideg és olyan száraz. Olyan fehér és olyan szürke. Homályos és ködös, nyers és kemény. Mind. Körülöttem mindenhol. Olyan megfoghatatlan és szilárd. Itt áll és én azt sem tudom, hogy valójában mi az.
Mi ez.
Iszonyú közel van, érzem a hátamon, érzem a karjaimon és hallom, ahogy suttog. Olyan érzést hoz, mint a magány. Holott, miért? Egyáltalán hogyan? Vagy miért most? Miért éppen csak most? Eltelt egy hónap. És? Nem is azért? Csak megjött a hideg idő odakinn? De hát most program is van...illetve lett is volna, de nem lett. Miért most vagyok ilyen egyedül? Egyedül vagyok? Miért? Mióta? Ki nincs itt? Nem vagy itt tudom, de eddig sem voltál.
Talán elfújja majd ezt is a szél. Mint a port, száraz vidéki utakról. Mint megsárgult levelet a kőris alatt álló padról. Mint lisztet az asztalról. Mint elhagyott papirost novemberi utcán.
Minden elmúlik. S ez jelenti most a holnapot.
Elmúlik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése