Nem hittem a fülemnek.
Csak felültem a buszra, mint egy átlagos napon − de ez a nap közel sem volt átlagos.
A napfény vakítóan, sárgán, a busz ablakainak üvegén megakadva, utat keresve, a sarat, koszt, a poros esőcseppek nyomát részletesen láthatóvá világította, miközben azt éreztem belém próbál hatolni, a lelkembe, mélyre, a szívembe, de nem tud beférkőzni. Bennem már tél volt − van most is még − nem engedek be holmi − szép, de − megsárgult őszi napsugarat.
Ott ültem vakon a fényben s egyben megrendítő sötétségben. Fülemben zene, szememben könnyek, számban − keresem a szavakat még. Egyre mélyebbre zuhantam saját lelkembe, bele a mélyembe, süppedtem, süllyedtem, amíg teljesen el nem merültem. Fuldokoltam. Levegőért kapkodtam megtelt tüdőmmel.
Hogy lehettem ilyen vak?! Vagy mindezt csupán a nagy világosság tette? A mindent elárasztó megtört fehérség? Az bénított volna így meg, az vezetett volna így félre, túl jó volt már? Hogy nem vettem észre semmit? Észrevettem, ez nem is kérdés − mégis így is meglepett. Mondhatni szíven ütött, mégsem:
nem észvesztés vagy szívzuhanás,
egyenesen: lélekbénulás.
Mit tehet az ember, ha átejtik, átverik, hülyének nézik, egy idiótának hónapokig? Ha a szemébe hazudnak, miközben bizalmat esküdnek? Ha pár évi illúzió után a szőnyeg, a lábtörlő alá söprik?
Ha elárulják.
Nem hittem a szívemnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése