Jön a hideg

ide fog érni, jön, fut, rohan, bár nem siet. Hosszú utat jár be odakinn és idebenn, mire végül valahol megáll. Jön, közeledik, egyre gyorsabban, bár még melegen süt a nap, bár még fényesen elvakít a fény, egy éjszaka alatt megfordulhat a világ. Egy éjszaka alatt meg is fordul majd. Nem lesz már reggel és nem lesz többé este sem, sötétség lesz és hideg és hó és jég és feketeség. Messzire utazik majd akkor a napfény, messzire utaznak majd akkor a madarak, messzire a levelek, a színek, a hangok és az illatok. Eltűnik majd minden, s csendben lappangva kísért majd bennünket a fehérség. Várnunk kell. Akkor is várnunk kell, majd nem lesz vége, nem fog eljönni igazából az élet, nem jönnek el a színek, nem jönnek el a hangok, nem jönnek vissza a madarak, csak annyira, hogy aztán újra elrepüljenek. Soha, semmi nem marad itt. Semmi és senki. Amire vagy akire várunk és az sem amire, akire nem. Azért jön el, hogy azután újra elmenjen. Nincs mit várni, nincs mire várni, mert ha ideér számolhatjuk meddig lesz itt, aztán azt számoljuk mikor jön vissza. Egész életünkben várhatunk. Miért kell? Mire kell? Meddig kell? Mindig. Várjuk a reggelt, várjuk az estét, várjuk a holnapot, várjuk a nyarat, várjuk a karácsonyt, várjuk a szünetet...

és várlak Téged. Ó, ha tudnád mennyire utálom ezt, mennyire gyűlölöm, s néha téged magad is gyűlöllek azért, amiért ennyit várok rád. Hogy ennyit kell várnom rád. S magamat gyűlölöm ilyenkor leginkább, hogy várok is rád...hogy ilyen sokáig csak várok és várok, várom, hogy teljen az idő, s nem teszek semmit, s nem élek, s levegőt sem veszek, úgy várlak, s mikor itt vagy érzem, épp csak hogy maradtál. Holnap már te is  elrepülsz a tél elől, el, messzire, csak épp nem délre, csak épp nem építesz új fészket télire, csak épp nem csupán a tavasszal látlak újra. Persze nekem ez sem jó így, sehogy sem jó, ismerhetnél, sőt ismersz is nagyon jól.

Jön a tél, közeledik, egyre hidegebb lesz, befagynak a tavak, a csatornák, elcsúszunk a jégen, ha nem vigyázunk.