Vége.

Ebbe az egyetlen szóba bele tudom sűríteni az összes érzést, ami most olyan hangosan, nagy zajjal kavarog bennem. Ambivalencia. Öröm és szomorúság.
Nem az az egy óra, nem az a pár perc, míg táncoltunk, nem a pezsgő, nem a dicsérő szavak, nem is a ruhák, nem is a képek, nem a gála, nem a bál, nem a hangulat, nem a taps, nem is az este, nem is a nap.
Bármilyen furcsán is hangzik; a heti három nulladik óra és táncpróbák sora. A készülődés.


Az a két és fél hónap.
Az fog rettentően hiányozni.