Temetés

Kellett egy nap, egy temetés, hogy eltemessem magamban a történteket. Kellett egy kis csend, kellett a fagyos hideg, kellett egy családnyi ismerős, mégis ismeretlen arc. Kellett egy gödör aminek mélyére nem láthattam, kellett egy óra, hogy másra gondoljak. Kellett a találkozás, hogy valami új kezdődhessen el.
Szinte ünnep volt, nem is gyász. Vidámság, szórakozás. Csupa-csupa jó történt ma.


Eltemettem magamban a gondolatokat, eltemettem a gátakat, eltemettem a hangokat, eltemettem az érzéseket. Eltemettem a felháborodást, eltemettem a szót, eltemettem a gondot. Eltemettem a bizalmat, eltemettem az időt.
S közben elkezdtem vágyakozni valami igazán új iránt - a családom másik fele iránt.


Az utóbbi pár órában már úgy éreztem magam, mint valami szépia árnyalatú filmben, amiben a régi idők egyszerű emberei kapják a főszerepet. Régi, barna faszekrények, doboz-tévék, dohos parasztház szobái. Befőttesüvegek, előszobaszőnyeg, nagykapu, hátsókert. Pislákoló villany, cserépkályha, ágytakaró, karosszékek. 
Nem (az) fáj, hogy meghalt, nem is az talán, hogy nem igazán volt az életünk része. Az, hogy még láttam, még fogtam, még beszéltem vele - és most nincs. Most már tényleg nincs sehol. S a történetek ma csak róla szóltak - az örök csavargóról, s megállapítottam ismét: alig ismertem. 
De testvérek találtak ma egymásra, unokatestvérek, sógorok - s régmúlt idők tiltott szeretői.  


Elhunyt egy Casanova, ki annyi meg annyi női szívet bolondított.
Ki csak magával törődött, de a világgal nem, s most a világ talált saját két darabjára általa.


Egyelőre elbúcsúzunk, de még látjuk egymást, addig rá(d)beszélem a mamát.