Szeretek tanulni az élettől. Nem a legjobb érzés ugyan, de szeretem, amikor az emberek kimutatják a foguk fehérjét, keménykednek, fölényben, sőt, felsőbbrendűnek érzik magukat, lenézőek, azt mondják magukban: "Na most megmutatom neki!", miközben amit művelnek, leginkább gyerekes, gyermeteg, szánalmas és kicsinyes. Aztán persze csodálkoznak, ha nem kapják meg a kellő rivaldafényt és csillogást, mint amit elvártak, amire elvakultan számítottak. Valahogy, igen, a megaláztatás ellenére is örömmel tölt el, ahogyan ma is örömmel töltött el némi meglepettség után. Köszönöm, hogy ismét be tetszett bizonyítani, hogy mennyivel több akarok lenni, hogy mennyivel színesebb, tartalmasabb életet akarok, hogy mennyi mindent megszerzek majd, ami önnek már aligha lesz, hogy mennyivel több, jobb és értékesebb emberekkel vagyok körülvéve, mint amilyen ön, hogy mennyivel több, jobb és értékesebb ember szeretnék és igyekezek lenni és leszek is. Igen csak dicsőséges dolog piszkálni az alsóbbrendűt, holmi felruházott hatalomnál fogva. 
Kínosan érzem magam, amiért én értem, látom és érzem, ön viszont csak hiszi.
Köszönöm, hogy meg tetszett mutatni, milyen sok okos, értékes, korrekt, nagyszerű és csodálatos tanár vesz minket körül. Köszönjük, hogy mutatott ellenpéldát, életre szóló leckét kaptunk, azt hiszem joggal írhatom, hogy nem csak egyedül én, de mindannyian. A fizikát pedig soha életemben nem fogom használni semmire.
Nincs szabály kivétel nélkül: szeretem a  tanáraim. Az összeset.