Mindig megfogadom, hogy most, ezentúl és ettől a perctől fogva erős leszek. Soha többé, senki nem fog sírni látni, nem fogok megtörni, igenis el fogom tudni terelni a gondolataim, nem fogok összetörni, nem fogom megengedni senkinek, hogy a falam mögé hatoljon. De ez a fal, nem igazán akar felépülni. Nagy nehezen lebontottad - lebontottuk, és most nincs többé, nyoma sincs, hogy valaha volt, pedig egy vékony üvegfalnak azért kellene. Hogy lássam a dolgokat, de csak az a hang szűrődjön be, amire figyelek is. Erősnek látlak és nem tudom, hogy csinálod.
Már-már, mikor lassacskán az ember túlteszi magát a gimnáziumi évek vad önkeresésén, és úgy érzi megtalálta önmagát, akkor az új környezetben ráébred; még mindig mennyire el van veszve valahol belül. És már nincs idő, nincs több idő kibogozni, ennyi volt, ettől csak rosszabb lesz. Nyilván alapvetően tudja, mit szeret és mit nem tud elviselni, hogy hogyan látja a világot, kiforrott és nehezen megváltoztatható véleménye van a dolgokról, plusz egészséges önbizalma és azt is felismeri, ha nem úgy viselkedik, ahogy azt ő maga szeretné. Amikor az ember egy kicsit elveszik, olyankor a személyisége is egy kicsit elveszik. Választások elé kell állítani magunkat és azt mondani: nincs tovább. Elegem van abból, amit körülöttem látok, amivel nap mint nap szembesülnöm kell, elegem abból, hogy nincs folyamatos kapcsolatom a külvilág számomra fontos részével...és hogy nem olyan vagyok már, mint én magam. Foghatnám ezt a környezetre, amibe belecsöppentem, hiszen többnyire ez kényszerít ki belőlem olyan dolgokat, amiktől 3 év alatt (ezek szerint sikertelenül) próbáltam megszabadulni. Mert egy kéz folyton visszahúz a 15 évesek világába, amiből köszönöm nem kérek. Mondhatnám nagy szavakkal, hogy tizedikben megjártam a poklot is - túloznék, de azért fájni fájt rendesen és már köszönöm, nem akarom még egyszer és már belefáradtam, hogy körbe-körbe járjunk és tanácsokat adjak. Nekem sem adott senki, vagy ha igen, sem kértem és nem fogadtam meg, mentem a saját fejem után, igen ez lett belőle, de egy dolgon sem változtatnék már a múltamban, mert akkor nem pont itt és pont én lennék.
Szóval nincs időm összeroskadni és nincs időm utat keresni. Ami a leginkább hiányzik, az a barátaim, az intellektuális (és nem szakbarbár) környezet, és hogy legyen időm alkotni. "A nagyváros kihozza belőlünk a művészet iránti érzékenységet" - mondta nekem a tanár úr, se nem igazán értettem, de most már minden világos.
Nem akarok folyton választások elé kerülni és választani újra meg újra. Valaki ilyenkor meg kell bántanom, s még én magam sem állok készen rá, hogy megbántsanak.
A suliról meg inkább nem is beszélek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése