Vissza-vissza tér, felvidít és elszomorít ez a szám. Annyi minden eszembe jut, , a Sony Bouncy Balls, a Biff evangéliuma, a szalagavató, az osztály búcsúzása, a kávéház, az esős napok, a hosszú buszutak, a remények, az esélyek, az éjszakák, az utolsó búcsúzás...
One night to be confused,
one night to speed up truth...
A fejem kong, a szívem túlcsordul, nem is élek tán igazán. Még mindig nem szoktam meg, még mindig elmondhatatlanul hiányzik a régi. Az életem. Halmazba gyűjthetem a jót és kevésbé jót, nem kellene, hogy így legyen. Ömlesztve kellene, összekeverve, nem így legódarabokként szétszedhető módra. Úgy kellene, hogy akarjam, hogy fájjon, hogy érezzem igazán,
hogy élek.
Ezt a semleges létet, elkülöníthető tető- és mélypontokkal, nehéz művelni. Illetve, könnyű, de bensőmnek rövid ideig elviselhető. Az első félév? Egy év? Mind az öt? Mennyi ideig lesz ez így? Egy hullámzó, örvénylő kavalkádot akarok, akkor is, ha csak csendesen fodrozódik a partja. Nem egy nappali sivatagot, éjjeli zuhatagot.
...we were in love...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése