2012. október 30., kedd
I need you more than I can take...
It's strange to live in this strange world and strange to get along in it.
2012. október 26., péntek
2012. október 25., csütörtök
24:19 ide, de persze a szervám egy hosszú OUT.
A mai nap, nem is, ez a három szaros nap, amire fel kellett jönnöm, valami hihetetlen döcögős. A mai meccs volt a hét fénypontja eddig, már ami a munkanapokat illeti. Amúgy meg el vagyunk veszve mi mind, nem az igazi sehol. Most egy kicsit azért kezdem azt érezni, valahova lehet tartozni még.
Fáradt vagyok, álmos és kimerült. Kívül-belül.
Fáradt vagyok, álmos és kimerült. Kívül-belül.
2012. október 24., szerda
4 nap
Különös, de úgy érzem, mintha már hetek óta nem írtam volna, vagy mintha már azt is elfelejtettem volna, hogyan kell, miközben rápillantva az utolsó poszt dátumára csodálkozva nyugtázom: "nem is olyan rég". Ez a négy nap úgy telt el, mintha egy egész hét lett volna, vagy kettő.
A twitteremmel nem tudok mit kezdeni, legalábbis nálam nem tölti be a blogra a tweetjeim, pedig már újrakódoltam.
Három ártalmatlan szánalmas napra jöttem vissza pestre, melyből remélem legalább kettő azért jól fog végződni, mint a népmese, bár a tanulság igazán elmaradhat, megvagyok nélküle. Ma megint nem mentem be a héber órámra, mondván: inkább tanulok még és megírom holnap azt a zh-t, tényleg nem szeretnék tovább rondítani a jegyeimen. A lejtőn lefelé könnyű, felfelé kevésbé. Szégyen a lógás, de hasznos.
Kicsit olyan, mintha üvegfalat vonnék magam köré és elfelejteném, mi húzódik azon túl.
Olykor-olykor elkalandozik elmém a csillámporos fellegek közé, de általában nem tart sokáig ez az állapot, mert undorodom tőle ugyanúgy befelé, ahogyan kifelé. Nem akarom a stílust.
Visszahoztam amit kellett, remélem ismerkedek e hellyel, jobban mint eddig, bár egyelőre nem indulok nagy reményekkel.
A twitteremmel nem tudok mit kezdeni, legalábbis nálam nem tölti be a blogra a tweetjeim, pedig már újrakódoltam.
Három ártalmatlan szánalmas napra jöttem vissza pestre, melyből remélem legalább kettő azért jól fog végződni, mint a népmese, bár a tanulság igazán elmaradhat, megvagyok nélküle. Ma megint nem mentem be a héber órámra, mondván: inkább tanulok még és megírom holnap azt a zh-t, tényleg nem szeretnék tovább rondítani a jegyeimen. A lejtőn lefelé könnyű, felfelé kevésbé. Szégyen a lógás, de hasznos.
Kicsit olyan, mintha üvegfalat vonnék magam köré és elfelejteném, mi húzódik azon túl.
Olykor-olykor elkalandozik elmém a csillámporos fellegek közé, de általában nem tart sokáig ez az állapot, mert undorodom tőle ugyanúgy befelé, ahogyan kifelé. Nem akarom a stílust.
Visszahoztam amit kellett, remélem ismerkedek e hellyel, jobban mint eddig, bár egyelőre nem indulok nagy reményekkel.
2012. október 18., csütörtök
Még melegében...
Annyira szükségem volt már erre, nem is hittem volna, hogy így tudnak hiányozni emberek. Emberek, arcok, mondatok, nevetések − barátok. Elmondhatatlanul jó érzés volt ismét köztük, velük lenni, és elmondhatatlanul rossz érzés volt újra elválni. Ez a pár óra kicsit visszahozta az oly gyakran emlegetett régi életem. Kicsit új erőre kaptam, már nem látszik olyan borúsnak az ég, már nem látszik olyan visszataszítónak ez a hely.
Lehet, hogy csak nem szeretem a változást...vagy inkább csak nem az ilyen nagy, gyökeres változásokat. Tényleg olyan, mintha néha nem lennék itt. Úgy érzem, mintha ez csak egy bizonytalanul rövid időre szólna, mintha csak átutazóban lennék, mintha a közeljövőben véget érne... csakhogy ez egy kicsit hosszabb életszakasz lesz, mint amilyennek érzem.
Itt sosem leszek otthon. Sosem lesz már semmi sem a régi. Kicsit sokat siránkozok ezen, de minden nap újra meg újra szembesülök vele, hogy nem, ez nem az, amire számítottam, nem az, amire vágytam, nem ezt akartam. Vagyis ezt akartam, de nem tudtam, hogy erre vállalkozom. Nincs bennem kérdés, hogy 'Mi lett volna, ha...?', mert nem tudtam volna máshogy választani. Saját döntésem volt, az első igazán felelős döntésem, Pestre akartam jönni, és lássuk be, ha vidéken lennék, most rosszabb lenne. De nem is lehetnék vidéken, hisz amit tanulok, csakis itt van...
Lehet, hogy csak begyöpösödtem, hogy magamnak való vagyok, lehet, hogy nehezen illeszkedem be... de valamiért ezeket még mindig nem érzem igaznak. Csak valahogy nyomaszt ez a város, nyomaszt ez az élet, nyomaszt ez a sok bunkó távolba meredő ember, nyomaszt ez a sok kosz, ez a nyomor, ez a félelem és ezek a visszataszító közterek...
Azt sem mondanám, hogy nem próbálkozom... a hétvégén vissza is hozom a kamerát és abszolút aktívan is akarok próbálkozni, és fogok is, hogy legalább a szebb oldalát jobban megismerjem a dolgoknak, hogy legalább pár lépéssel közelebb legyek a lüktető maghoz, melynek jelenleg kihűlt, lepattogzó peremén állok féllábon, és csúszós a cipőm talpa.
A hangulatom egyelőre pozitív. Nem tudom pontosan leírni vagy körülírni, de egy biztos: megingathatatlan. Sok volt, ez a két hét, amire "magamra maradtam".
Köszönöm nektek az estét.
Lehet, hogy csak nem szeretem a változást...vagy inkább csak nem az ilyen nagy, gyökeres változásokat. Tényleg olyan, mintha néha nem lennék itt. Úgy érzem, mintha ez csak egy bizonytalanul rövid időre szólna, mintha csak átutazóban lennék, mintha a közeljövőben véget érne... csakhogy ez egy kicsit hosszabb életszakasz lesz, mint amilyennek érzem.
Itt sosem leszek otthon. Sosem lesz már semmi sem a régi. Kicsit sokat siránkozok ezen, de minden nap újra meg újra szembesülök vele, hogy nem, ez nem az, amire számítottam, nem az, amire vágytam, nem ezt akartam. Vagyis ezt akartam, de nem tudtam, hogy erre vállalkozom. Nincs bennem kérdés, hogy 'Mi lett volna, ha...?', mert nem tudtam volna máshogy választani. Saját döntésem volt, az első igazán felelős döntésem, Pestre akartam jönni, és lássuk be, ha vidéken lennék, most rosszabb lenne. De nem is lehetnék vidéken, hisz amit tanulok, csakis itt van...
Lehet, hogy csak begyöpösödtem, hogy magamnak való vagyok, lehet, hogy nehezen illeszkedem be... de valamiért ezeket még mindig nem érzem igaznak. Csak valahogy nyomaszt ez a város, nyomaszt ez az élet, nyomaszt ez a sok bunkó távolba meredő ember, nyomaszt ez a sok kosz, ez a nyomor, ez a félelem és ezek a visszataszító közterek...
Azt sem mondanám, hogy nem próbálkozom... a hétvégén vissza is hozom a kamerát és abszolút aktívan is akarok próbálkozni, és fogok is, hogy legalább a szebb oldalát jobban megismerjem a dolgoknak, hogy legalább pár lépéssel közelebb legyek a lüktető maghoz, melynek jelenleg kihűlt, lepattogzó peremén állok féllábon, és csúszós a cipőm talpa.
A hangulatom egyelőre pozitív. Nem tudom pontosan leírni vagy körülírni, de egy biztos: megingathatatlan. Sok volt, ez a két hét, amire "magamra maradtam".
Köszönöm nektek az estét.
2012. október 16., kedd
2012. október 15., hétfő
I just wanna tell you but can't find the right words...
Két év.
Azt, hogy különféle jelzőkkel illessem a köztünk lévőt, már megtettem, nem egyszer. Azt, hogy leírjam, mennyire fontos, szintén. Hogy megpróbáljam elmondani, mennyire nagyon, már megpróbáltam. Hogy pontosan el tudjam mondani, le tudjam írni, meg tudjam fogalmazni, hogyan és mit érzek...lehetetlen.
Annyit tudok csak mondani; nagyon.
Azt, hogy különféle jelzőkkel illessem a köztünk lévőt, már megtettem, nem egyszer. Azt, hogy leírjam, mennyire fontos, szintén. Hogy megpróbáljam elmondani, mennyire nagyon, már megpróbáltam. Hogy pontosan el tudjam mondani, le tudjam írni, meg tudjam fogalmazni, hogyan és mit érzek...lehetetlen.
Annyit tudok csak mondani; nagyon.
2012. október 14., vasárnap
2012. október 12., péntek
We've had a promise made...
Vissza-vissza tér, felvidít és elszomorít ez a szám. Annyi minden eszembe jut, , a Sony Bouncy Balls, a Biff evangéliuma, a szalagavató, az osztály búcsúzása, a kávéház, az esős napok, a hosszú buszutak, a remények, az esélyek, az éjszakák, az utolsó búcsúzás...
One night to be confused,
one night to speed up truth...
A fejem kong, a szívem túlcsordul, nem is élek tán igazán. Még mindig nem szoktam meg, még mindig elmondhatatlanul hiányzik a régi. Az életem. Halmazba gyűjthetem a jót és kevésbé jót, nem kellene, hogy így legyen. Ömlesztve kellene, összekeverve, nem így legódarabokként szétszedhető módra. Úgy kellene, hogy akarjam, hogy fájjon, hogy érezzem igazán,
hogy élek.
Ezt a semleges létet, elkülöníthető tető- és mélypontokkal, nehéz művelni. Illetve, könnyű, de bensőmnek rövid ideig elviselhető. Az első félév? Egy év? Mind az öt? Mennyi ideig lesz ez így? Egy hullámzó, örvénylő kavalkádot akarok, akkor is, ha csak csendesen fodrozódik a partja. Nem egy nappali sivatagot, éjjeli zuhatagot.
...we were in love...
2012. október 10., szerda
How does it feel to be sitting on a bag of bones? Doesn't it hurt?
Gyermekként könnyebb volt megítéli, ki sovány, ki nagyon vékony, kinek van szép alakja, és ki kövér. Sokkal egyszerűbb volt, nem szabtak korlátokat és nem hoztak létre átmeneteket a társadalmi elvárások, a divat és a magazinok fotói. Nem voltak külön kialakított ruhák minden alakra, hogy hazudni lehessen a világnak, nem volt photoshop és nem volt anorexia. Amikor kicsi voltam, sokkal egyszerűbb volt minden. Az egyik lány az óvodában, emlékszem, kicsit duci kislány volt, azt mondta nekem: "Én szeretem a hasam. Nekem azért van nagy pocim, hogy ha majd öreg leszek és egyedül leszek, akkor is legyen kivel beszélgetnem."
És pont. A gyermeki őszinteség és egyszerűség azt hiszem győzelmet aratott a csúfos jelenünk felett, ekkora kritika rég érte a XXI. századot.
És pont. A gyermeki őszinteség és egyszerűség azt hiszem győzelmet aratott a csúfos jelenünk felett, ekkora kritika rég érte a XXI. századot.
2012. október 8., hétfő
Bocsánat, de ilyenkor nem szabad írni!
− mondta (jobban mondva üvöltötte) az idősödő nő (az arcomba).
−Bocsánat − mondtam, kissé (nagyon) megilletődve.
A beadandók története, avagy motozás a zsinagógába való belépés előtt.
Fin
−Bocsánat − mondtam, kissé (nagyon) megilletődve.
A beadandók története, avagy motozás a zsinagógába való belépés előtt.
Fin
2012. október 7., vasárnap
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)