A rettegés első napja.
Először attól, hogy fel-e, hogy hová. Aztán a többi mindentől. Mindenkitől. Igen, félek. Be kell valljam magamnak is, aludni sem tudtam már. Eddig úgy vártam, s most, hogy már szinte itt van, alighanem gondolkodás nélkül visszafordulnék. Bizony, itt az ajtóban. Nem is lépnék a küszöbre sem. Becsuknám magam mögött az előre vezető nyitott ajtót. Azt hiszem félni is félek. Nem akarok. Mitől félek, hogy lehetek ilyen gyáva!? De most tényleg magamra maradok. Egyes egyedül. Csak én leszek akire számíthatok, én magam. Elég szörnyen hangzik. Rettegek a helytől, az emberektől, a magamra utaltságtól, a tábortól, a koleszszobától, a távolságtól, a nyelvtől, meg a jövőtől, úgy egészében. Hirtelen mindent legalább nyolcszoros nagyításban látok, ami azért kicsit sem nyugtat meg. Gyáva vagyok és törékeny. Nem tudom felkészültem*e erre. Hogy kilépjek, hogy megoldjam, hogy én legyek, önmagam. Még kislány vagyok ehhez. Fel kellene nőnöm. De miért most, ilyen hirtelen? Össze kell szednem magam, minden bátorságom. Hideg fejjel kell a falnak menni...hát így teszek én is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése