I don't want us ever to disappear.

Nem jegyeztem sem be, sem meg, sem fel, sem el (na jó, el még nem jegyeztem soha senkit és semmit) már egy jó ideje. Hmm, pontosabban tegnap óta. Az is idő, de végül is április elsejét (nem szándékosan, de jobb is így) megkerülve, csak csütörtökön írtam. Nem mintha akkora ihlet szállt volna meg, épp csak eszembe jutott, hogy milyen jó is lenne (már akinek), ha írnék ide valamit. Valami akármit, valami bármit, valami semmit. Vagy csak egyszerűen mégsem tenném. De már késő, elkezdtem, gépelem és nem is bánom. Még akkor sem, ha nem fog szólni semmiről. Legalább is ez az egy bejegyzés. Vagy a másik 3, amire még kedvem szottyan. Mondhatnám, hogy számít a tartalmuk, de igazából nem a nagyközönségnek, avagy konkrétan annak az 5-6 embernek, aki remélem olvas, írom, mondhatnám, hogy csak kizárólag magamnak írom, de akkor miért lenne publikus. Ha pedig csak 5-6 embernek írnám valóban, akkor meg miért ne lehetne beléptetős? De nem mondom. Nem is, mert magam sem tudom, aki akar úgyis olvas, aki nem, hát nem, de aki azért nem mert nem kap tartalmat, az így járt. Nem azért írom, hogy valaki ide feljöjjön és elaléljon a sok cukiságtól, meg édibédiség idézetektől, amiket valahonnan loptam, máshol olvastam, vagy épp csak leírtam egy közhelyet. Persze, nem én vagyok itt a nagy bölcs, (gyakran) előfordul a hozott idézet/kép. De valójában ez én vagyok. Önző módon csak és egyes egyedül én.