Mindenki más csak arra emlékeztet, hogy egyikük sem Te vagy. Tölthetek velük időt, cseveghetünk, megnézhetünk egy filmet...ha behunyom a szemem egy pillanatra, akkor azt kívánom, hogy bár Te lennél ott velem. Aztán belehajtom a fejem egy idegen pólóba és mélabúsan elmormogom, hogy nekem ez nem jó és nem kell, és sajnálom de hagyjuk. 

Tudom, nem beszélünk nagy dolgokról, még csak nem is rezgetjük meg a témát, és nem is adsz okot reménykedésre, ne aggódj...de valahogy nem akarok esténként belehalni már, ha aznap beszéltünk. 
Olyankor egy fokkal jobb. Ha tudom, hogy jól vagy, rendben mennek a dolgok körülötted, és nem utáltál még meg talán. Ebbe kapaszkodom - igen, elég rossz. De ha még ez sincs, akkor marad az önsajnálat és a könnyek közt lelkizés -  szegény barátaimat nem is tudom, hogy bírják velem.

Nem tudom feladni, egyszerűen minden kis apró hang azt mondja, hogy Te vagy az. Tudom, biztos idealizálom, és tisztában vagyok vele, hogy nem lenne minden villámcsapásra tökéletes, és igen is kellenek majd erőfeszítések, de azt hiszem készen állok mindenre. Talán csak az időzítés hibádzik még, igazad volt.