Már az is szörnyű, hogy ilyet írok.

Kezdünk szétesni.
Vagy ki tudja, már szétestünk és csak zuhanunk tova? A föld felé száguldunk, holott egykor méterekkel fölötte jártunk. Odalett volna a köd? Ajándék a nap, amikor nem veszekszünk, jut belőle minden hétre egy. Én reggel-este nyűgös vagyok, te meg napközben. Jó kedvvel indulok és szomorúan térek haza. Minden percet el tudok helyezni egy 10-es skálán, a baj, hogy nem egy görbét rajzolnak, hanem egy sziklás hegységet.
Közben egyfolytában hiányzol, mintha sosem lennél velem. 
Azt is tudom, meg kell tanulnom, nem lehetek mindig az első. Nem vagyok és nem is leszek egy darabig biztosan, racionális gondolkodással ez teljesen normális. De én kezdek elveszni az érzelmek sűrű erdejében. 
Az is lehet, hogy már nem vagyok érdekes. 
Vagy csak nem érem meg a fáradságot. 
Vagy a szívem meghasad, hogy mi lett velünk.