Azt hittem jobban viselem a változásokat. Azt hittem, némiképp kedvelem is őket, hiszen új dolgokba kezdeni, kicsit másképp folytatni vagy máshol, jó dolog. Azt hittem, meg tudok szokni valamit, lassan ugyan, de még akkor is, ha némiképp ellenemre van. Hogy hozzá lehet szokni ahhoz is, ha valami nem az igazi, aztán megbarátkozni vele, de viszonylag belátható rutinon belül.
Nem megy. Egyszerűen úgy tűnik, mégsem kezelem jól, ha valami (vagy körülöttem elég sok minden) egy csapásra más lesz, új, még akkor sem, ha lehetnek jó oldalai is, mert valami nagy és nehéz maga alá présel és nem kapok levegőt. És olyankor csak arra tudok koncentrálni, hogy nincsenek rendben a dolgaim. Még csak a harmadik hét telt el (tavaly csak november elejére jutottam el erre a szintre), de már most elegem van az egészből és vizsgaidőszak után epedezem. Pedig odáig még hosszú az út, és mostanra már különösebben sok értelmét sem látom. Méghogy az egyetemi évek a legszebbek! Meg a lófasz. Nem tudom ezt ki találta ki, de elég szar élete lehetett akkor. Mert ez minden, csak nem szép és nem jó. Csak kötelező tárgyakkal sikerült magam túlvállalnom. Ez mégis kinek jó? Arról, hogy egyebek mellett jelenleg beteg is vagyok, meg fáradt is (mint mindig), no meg ez a vasárnapi sebészet... már nem is beszélek.
Mi pedig mostanában nem vagyunk mi magunk. Olyan, mintha csak árnyéka lennénk a régi valónknak. Nyilván alig jut időnk egymásra, és ha jut is, végig azon kattog az agy, hogy mennyi minden mást kellene csinálni, haladni vele, mert nem leszünk kész. Nem beszélünk már kettőnkről, mindenki csak magáról, egyébként meg hallgatunk. Közel vagyunk, de széthúzunk, próbálunk kapaszkodni, mert elsodorna az ár. Amikor együtt vagyunk, akkor nagyon jó. Emiatt nem is félek, semmitől. Se másoktól, se a belső démonoktól. De amikor nem vagyunk együtt (márpedig ez van az idő nagyrészében, és tisztában vagyok vele, hogy nem lehetünk 0-24 együtt, főleg nem kettesben), akkor szinte elviselhetetlen. Aztán nyakunkon ez a meseszám is, vagy hívhatjuk, aminek csak akarjuk. Nyilván nem változtat semmin, ugyanúgy eltelik, mint bármely másik kedd, de belül mégis hoz egyfajta elszámolást. Félek tőle, hogy vízválasztó, félek tőle, hogy próbatétel, félek tőle, hogy olyan lesz, mint falura költözni: mindent megszokunk. Mások erre már házasságot alapoznak, mások itt kezdenek lecsúszni a lejtőn, hogyne gondolkoznék mindenféle felesleges agymenésen, mikor egyébként is ez az egyetlen dolog amibe kapaszkodhatom. Te vagy az egyetlen, akivel és aki mellett igazán jó. Aki mellett az lehetek, aki vagyok, aki lenni akarok. Aki mellett lehetek gyenge és esetlen, mert megvéd. Aki megért, akkor is ha nem szavakkal mondom. Nagyon nehéz nem melletted lenni, amikor csak lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése