Two parts. I'm so numb.

Csak tehetetlenül és megbénultan állok a jelenség előtt. Tudom, mi fog történni, mégsem tudok ellene tenni, nem is akarok, mert nem tehetem, nem az feladatom, nem az én dolgom, nincs jogom, még csak közöm sincs hozzá. De ha tehetnék valamit, ha összeilleszthetném a szétesett darabokat, a szilánkokat, ha visszavonhatnám helyettük a tetteket, a szavakat, a pillantásokat, ha csak esélyt adhatnék és biztosra mehetnék, ha megjavíthatnám, mint egy régi zongorát, aminek csak újrahangolásra van szüksége -
megtenném.
Újrahangolnám, hogy szóljon a zene, mint azelőtt.
Bár ne tudnám előre. Utólag is tehetetlen lennék, és feltehetőleg akkor is megrázna, de így még olyan megelőzhetőnek tűnik - persze tudom, már nem megelőzhető. Eldöntött és végleges, csak épp még végre nem hajtott.
Bár ne történne ez soha. Mindig elszomorít az ilyesmi. Ha a filmvásznon látom, ha a közvetlen közelemben...
Nincs jogom ítélkezni, tanácsot adni, ellenkezni, sőt írni sincs jogom róla, csak egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből és... sajnálom. Őszintén és tagadhatatlanul.

'Every moment we spent,
hold your breath,
count to ten,
start again,
start again...'