Cause there's not enough time...

hangulatom egyébként sem jár a felhők között, a nap fénypontja a tanszéki óramegbeszélés volt. Annyira eltompulnak az érzékeink, annyira szürke és egyhangú lesz minden, hogy nem vesszük észre a szemünk előtti ismerősöket, az apró dolgokat. Mindenki valami hatalmasat és eget rengetőt vár az élettől, a mindennapoktól, a filmektől, a képektől...másoktól. Hogy ő maga tegyen valami eget rengetőt- azt már nem. Emberek milliói között mozgunk nap mint nap, egyiknek sem ismerjük a történetét, nem is érdekel bennünket, ha viszont megismerünk egy szívszorító sztorit, azonnal egyetemessé és világmegváltóvá válik a szemünkben. Törvényszerűvé és követendővé. Nem is tudom, mi késztet ezekre a gondolatokra.. egyszerűen csak minden évszakban eljön az idő, amikor kimerülök. Nem fizikailag, és nem is szellemileg. Valahol mélyen belül lekapcsolódik egy lámpa, és egyre sötétebb lesz, amíg csak ki nem találok onnan és be nem csukom azt az ajtót. Pár lépcsőfokot feljebb lépek, amíg bírom, majd kezdődik ismét elölről. Nagyjából  2-3 havonta eljön a pillanat, amikor megtelik a szemeteszsák, és ha nincs hová kiüríteni, akkor csak üllepedik és összetömörödik, és aztán már sokkal nehezebb lesz megszabadulni az egésztől. Annak ellenére, hogy a körülettem lévő történések nagyon is pozitívak, a belül végbemenő folyamat...nos, nem igazán. És nincs rá okom, és nincs rá szavam, és nincs gondolatom sem, csak ez az áthatolhatatlan szürkeség.

Someone save me, please.
  

...for one man in one life, 

just a flicker, and then a breeze.