One of the worst weeks ever...

"Az emberek azzal töltik az életük nagy részét, hogy olyanná váljanak, amilyenek nem is akarnak lenni, azért hogy megfeleljenek olyan embereknek, akiket nem is szeretnek."

Ritkán ötlik a szemembe Facebookon olyan idézet, ami telibe talál, sőt gyakran keresve sem találok ilyet. De az is lehet, hogy csupán most annyira magam alatt vagyok, hogy bármilyen kicsit is negatív színezetű idézetet magamra illőnek találnék. 

Már-már meggyőztem magam, hogy egész jó, beletörődtem, elfogadtam, mentem-mentem.

MINDIG LEHET ROSSZABB. MINDIG. 

Vannak olyan emberek, akik nem hogy egyszerűen 'nem az eseteim', de nem bírom, nem tudom, sőt így már nem is akarom elviselni őket, őket a borzalmas természetükkel, a beképzeltségükkel,
a pökhendi magabiztosságukkal, no meg, ki ne hagyjam; azzal, hogy azt hiszik mindig mindent sokkal jobban tudnak saját magunknál, természetesen rólunk. Hogyne. Mr Know-it-all :S Sokéig nem hittem volna, hogy valakit úgy is meg lehet utálni, hogy szinte végig hezitálunk, hogy akkor bírjuk-e az illetőt,  avagy sem. Nos, velem már sokadszorra fordul elő, hogy valakit szépen lassan, de annál inkább biztosan meggyűlölök. Komolyan. Pedig én próbálkoztam. Próbálkozom. Mennyit is? Ja igen, kétszer annyit, mint mások, itt az ideje, hogy (meg)fizessek. 

Bocsánatot kérek, hogy  én én vagyok, te meg te. Bocsánatot kérek, hogy van egy kis öntudatom, nem úgy, mint a legtöbb 17-8 évesnek, akik megfordultak nálad. Bocsánatot kérek, hogy te aztán ismersz, bocsánatot kérek, amiért maximalista vagyok. Bocsánatot kérek, hogy nem nyalizok és jópofizok, nem viszek májashurkát, mézescsuprot vagy előfordul, hogy nem nevetek a pocsék vicceiden. Sajnálom, tényleg. Különben lehet, hogy jól kijönnénk. Különben, észre sem veszed. 

Nyilván eléggé más vagyok, másképp is gondolkodom. Biztos ez a legnagyobb baj, sőt, tudom, ez.