Gondolkodtam. Feküdtem az ágyban és bámultam a lyukacsos plafont. Nem tudtam elaludni, járt az agyam, s némán magam elé bámultam, odaképzelve a bézs mennyezetet, a rajzszegek fúrta lyukakat, a helyet, a teret, melyet a sötétben nem is láttam. Eltűnődtem rajtad, rajtunk − nem meglepő. Eltűnődtem, s be kell valljam, lassan szokásommá, sőt rögeszmémmé válik, válunk. Elmerültem gondolataimban, s egyszer csak véresen, hirtelen, türelmetlenül csapott le a felismerés. A mindig, örökké, folyton-folyvást itt lebegő valóság. A bármikor bekövetkezhető, bármikor előfordulható, bármikor valóssággá válható.
Eltűnődöm azon, mi lesz, ha jön valaki más. Valaki szebb, jobb − igazibb. Aki több lesz, amikor én kevés leszek. Aki jobb lesz, amikor én rossz leszek. Aki szebb lesz, amikor én gyűrött leszek. Valaki, aki igazi lesz. Ki tudja én az vagyok-e? A szép, a jó − az igazi. Egy nap, majd csak úgy, váratlanul, betoppan(hat). Nem is gondolnánk, észre sem vennénk, fel sem ismernénk. Még megérkezhet...
...ott fenn, az ágyamon, a puha takaró alatt mégis minden olyan kemény lett és rideg. Olyan elképzelhetetlenül instabil. Labilis és mulandó, feledhető és törékeny. Ott fenn, nem tudtam lehunyni a szemem...
...s rettegni kezdtem, hogy egy nap elveszíthetlek. Igazán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése