Félünk az ismeretlentől. Talán örök érvényűen így lesz ez még nagyon sokáig, s talán örök érvényűen lesznek majd bátrak, vagy csak egyszerűen olyanok, akiknek nincs mit kockáztatniuk, akiknek nincs félelemérzetük, akik mernek, akiket vonzza majd az ismeretlen. Nem az a fajta, amelynél nagyjából tudja csak az ember, hogy mire számíthat, hanem az, amikor a teljes kép, ami a fejünkben megjelenik egy nagy fekete üresség. Persze sok lehetőséget adunk a 'talán'oknak, a 'lehet, hogy'oknak és az 'esetleg'eknek, de semmi biztos nincs ilyenkor a fejünkben.
S hasonló ősz kezdődik. Van a fejemben egy csomó talán, esetleg, lehet, vagy inkább rengeteg: kellene.
De valahogy mégis egy nagy üres fehér vászon, ami arra vár, hogy színessé tegyék, de egyelőre úgy érzem se festékem, se ceruzám, se semmi olyanom nincs, amivel legalább összemaszatolhatnám.
Mert ismét véget ér egy újabb nyár, elkezdődik egy újabb év, ismét nem tanultam annyi mindent, mit szerettem volna, ismét nem haladtam előre, csak álltam egy helyben, örültem a mának, a pillanatnak, az esélyeknek és a meg nem ragadott lehetőségeknek.
Nem az fáj, hogy a nyárnak vége. Az egyik ami ennél jobban fáj az, hogy így egy sokkal nagyobb és hosszabb valami végéhez közeledünk egyre vészesebb iramban, egyre gyorsabban, egyre szünetet nem tűrő módon, véget ér gyerekkorunk talán. Igazán csak most, de valójában soha.
A másik pedig az, hogy ismét elmész, nem leszel itt, hogy megint eljött a pillanat, hogy megint számolhatom a napokat, hogy megint itt maradok, megint sokáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése