Biztos, csak elfáradtam. Kipréselt belőlem mindent ez a félév. Az idő is már több mint egy hete ilyen rossz. Folyton sötét van vagy esik az eső, nem lehet kimozdulni és tanulnom kell, megállás nélkül. Bizonyára csak ez lehet a baj...

És nem vagy velem, és nem tudjuk megoldani. Eddig másról sem szólt az évem, mint májustól rajongva várni a nyarat, tudván, hogy vagy itthon leszel végre velem, vagy legalább gyakrabban láthatlak, aztán augusztusban fájdalmasan beletörődni, hogy újabb tanév kezdődik, és ismét távol leszünk egymástól. De most egyszerűen csak nem látom a fényt az alagút végén. Nem lesz hazaérkezéssel teli a június, és nem lesz igazán mit siratnom szeptemberben, mert idén nem lesz nyár, amit együtt töltünk. Te itt leszel, én pedig haza megyek. Tavaly nem tűnt ilyen kilátástalannak a helyzet, mert legritkábban kéthetente tudtunk normálisan együtt lenni, csak mi ketten... Idén a kéthetente lett az átlagos, de inkább a három hét. Volt, amikor egy hónap. Megígértem magamnak, hogy kihúzom a félévet, és aztán majd úgy is alakulni fognak a dolgok, kisüt a nap, jön a jó idő, lefoglalom magam, de most még nincs idő összetörni. És mégis igen csak jó irányba haladok felé. Most itt szenvedek közel 2 órája egy 3soros mondattal, ami sehogy sem akar összejönni... egész nap csak bámulok ki az ablakon, pedig nincs sok látnivaló, sőt.

Ősztől pedig, ha minden jól megy, talán kicsit helyreállunk... ne feledd, hogy a kezdetekkor minden egyes nap, de legalább minden másnap találkoztunk. És működött. És nem féltem semmitől. És akartam. 

És én nem félek tőle, hogy túl közel legyek. Én Tőled félek. Néha kicsit úgy érzem, mintha elfelejtettük volna, hogyan kell együtt lennünk. Már nem beszélünk álmokról, tervekről...bár lehet, hogy csak kinőttünk belőle. 

Próbálom leírni, de nem tudom úgy körbeírni, ahogyan azt pontosan érzem:

hiányzol.

Annyira, hogy fáj.

És nem tudom, mi gyógyíthat ki ebből a betegségből, mert belőled sosem elég.