Pepita földeken nyargaló barna cowboy voltam, egy igazi poros-szeles vadnyugaton, ha kellett, hát vonatokat is eltérítettem, dacoltam a napsütéssel, a fülkében lévő huzattal, a körülöttem lévő borzalmas alakokkal. Banditákkal, útonállókkal, csupa rosszarcú társasággal.
Ha kedvem szottyant dakota indián voltam, az égre, az útra vagy a földekre néztem, figyeltem a madarakat, mind elrepültek messze. Olvadt a hó, a fekete-fehér szántókon barna őzek ugráltak telepített erdők diagonáljain át. Láttam, kívülről egy egész világot, a világot, melyben élek, láttam kívülről egy egész napot, egy napot, melyet újra meg újra átélek.
Gyereknek éreztem ismét magam, kis taknyosnak, s ámultam a felnőttek éretlenségén és gyomrom forgott az undortól, attól, amit akkor láttam. Láttam a fiatal fiúk arcán a döbbenetet, láttam a fintort a nő arcán, láttam a feszült türelmetlenséget a váró túlsó sarkában ülő társaság arcán. Megbámult azután. Hát jól visszabámultam, mint egy igazi kisgyerek, csak épp nyelvem nem öltöttem.
Fekete ember voltam. Egy rongyos, akire senki nem figyel, de aki mellett senki nem megy el szó nélkül.
Egy lány voltam, egy lány a tömegben, egy lány a földön, éltem, haltam, mindennap újra meg újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése