Megtöröm ezt a nevetséges csendet

Nem azért, mert fáj. Mármint, nyilván fáj is, de már a düh fázisában vagyok. A majd' szétvet a méreg állapoton már túl vagyok. Azt hiszem lassan eljön a belenyugvás. Már csak szomorú vagyok, amiért elillant az egész. Elillantunk mind a ketten már...
Ugyanakkor örülök, mert ebből is bőven volt mit tanulni. Elsősorban magamról, igen, még ha önzőnek is hat.
Most egy kicsit becsukom a szívemet, és türelmes leszek. Már amennyire magamhoz képest az tudok lenni. Becsuklak ide mélyen legbelülre, mostmár beférsz, kicsi vagy. Zsugorodsz itt a sötétben. Talán majd egyszer a kulcsot is eldobom. Egyelőre a szenes ládika mélyén elfér, a sok többi vacak mellett. 
Hátha lesz majd, aki kinyitja ezt a zárat egyszer, hajcsattal, dróttal vagy fogkefével, bánom is én.
A cipőfűző elkopott és elszakadt.
     

Új év - új.. ?

Igen, lehet, hogy könnyebb dühösnek lenni Rád, és okolni Téged az egészért amit most érzek, de nem, megköszönni nem fogom az hétszentség. Még akkor sem, ha lehet, hogy ez hosszútávon segít.
Ki hitte volna, hogy majd pont ez fog segíteni is, miután legnagyobb nyomoromba dönt...
Hétfőn minden eddiginél rosszabbul voltam, nem tagadom. Mármint, reggel fenn magasban, este lenn a mély sötétségben.

A régi éned szerintem nem tette volna ezt velem. 

Tudod, hangosan kimondva a dolgokat ráeszméltem kicsit, hogy hé, már megint sikerült megalázkodnom. Tudom, tudom, én már csak ilyen vagyok, a szerelemért mindent és bármit. És azt is tudom, hogy csak egyetlen szavadba került és én felkerekedtem. De hát mégis mi másra számítottál?! :) 

Igen, úgy gondolom kihasználtál. Nem érzem úgy, de látom.
Akire én vágyom már messze jár, és egyre csak távolodik. Az is, amire vágyom. 
Kijózanító volt ez a január elseje. Tudod, próbáltam jól az emlékezetembe vésni minden egyes szusszanást és szempillantást, de valahogy sehogy sem volt olyan, amire vágytam. Mármint, távol maradtál - lehet, nyilván szándékosan - de ez így nem kell. És azt éreztem, hogy most aztán vigyázzba' kell állnom és odafigyelnem minden egyes mozdulatomra, különben szóvá teszed és - mit különben - szóvá is tetted és fennhangon szórakoztál rajta, ha máshogy mertem venni a levegőt.

Szerintem ez gonosz volt. Tényleg gonosz, pedig régen nem voltál az. Sajnálom, ha én rontottalak el - nem tudom, egyáltalán merjek-e arra gondolni, hogy formáltalak-e bármennyire. Vagy mindig is ilyen voltál, csak én kivételt képeztem? A fene se tudja már...

Tudod, azt hiszem itt az idő búcsút inteni Neked, mármint ebben a formájában, mert úgy gondolom senki nem érdemli meg, hogy ilyen nagyon szenvedjek miatta, ahogyan azt két napja tettem miattad. Nem, még Te sem. Ezt már nem engedhetem, és különben is, most megálljt kell parancsolnom, vagy nem viccelek - beleroppanok végleg. Hiszek benne, hogy ettől én jobb vagyok. Ha ennyire kell baszakodni, foggal-körömmel kapaszkodni, térden csúszni - akkor nem így kell történnie. 

Szóval lehet, hogy majd hálás leszek ezért a hajnalért, de köszönetet ne várj - nem a régi értelemben, hanem úgy őszintén, ahogy általában értik a népek.
   

- cím nélkül -

El kellene mennem zuhanyozni, de azzal az utolsó morzsádiat is lemosnám magamról. Eltűnnének a sötét lefolyóban és akkor már nem foglak magamon érezni. 

Érezni.
Vérezni.
Elvérezni.

Azt kérdezed, mennyit ártottunk ezzel? Nem ártottunk ezzel semmit, már nincs hová rosszabb legyen. Legalább egy kis ideig Veled lehettem.
Ennyit megért.
   

boldog új év?

Próbálom felidézni magamban minden egyes pillanatát a hajnalnak és a reggelnek,

alaposan az emlékezetembe vésni minden nézésed és hangod,

az illatod, Téged, ahogy vagy.

Az érzést, azt a végtelen természetességet,

hogy legyen mibe kapaszkodnom rosszabb napjaimon.