Egy éve engem hagytak ott egyes-egyedül egy nagy üres házban. Emlékszem, kora reggel volt, esett az eső, én meg még félig álomban csak álltam az előtér közepén amíg öleltél, hallgatva ahogyan a szüleid szólítgatnak - induljatok már. Ottmaradtunk ketten, kétfelé váltunk a Batyin, és annyi volt, hazavonatozhattam a béke szigetére.
Most este volt és én hagytam ott a szüleimet és az öcsémet - szinte mindent és mindenkit, amit/akit eddig azzal a fogalommal azonosítottam: család. Elvittük őket a reptérre, elbúcsúztunk - ez könnyekbe került sokunknak - majd hazaindultunk ketten. Tudom, milyen érzés elhagyatottnak lenni, és azt is, milyen érzés valakit otthagyni. Beültünk az autóba, ez volt az első eset, hogy a reptérre vezető utat oda- és vissza is megtettem veled.
Haza. Ezentúl egy olyan ország az otthonom, ahol nem ismerem a nyelvet, sem a szokásokat. A helyeket és az ízeket sem igazán, az embereket pedig még annyira sem.
Fordult egyet velem a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése