2015. október 4., vasárnap

23:42 Budapest, Batthyány tér

Hosszúra nyúlt ez a vasárnap. Most indulok haza. Tök egyedül. És a házban sem vár senki. Csak kinyitom a zárat, beütöm a kódot, felkapcsolom a villanyt, bebotorkálok a konyhába és bepakolok a hűtőbe. Csend. Felcipelem a bőröndöm az emeletre, bepakolok a gardróbba. Elmegyek zuhanyozni. Lehet, hajat sem mosok már. Aztán belebújok az ágyadba. Egyedül.
Valahol mindig is vágytam rá, hogy egy kicsit éljek egyedül is, és a magam ura legyek. Valahogy sosem tűnt ez a helyzet sem ilyen közelinek, sem ilyen valódinak.
Nem az a baj, hogy egyedül vagyok. Tulajdonképpen örülök, hogy nincs aki megmondja, hogy este meddig éghet a kisvillany, mikor ropogtathatom reggel a müzlit, vagy mikor zúghat a mikró.
A baj csak az, hogy Te nem vagy itt. Nem vagy mellettem, amikor elalszom, sem pedig amikor reggel kinyitom a szemem. Az életem - az utóbbi szakaszra visszatekintve - nem más, mint várakozás.
Józsi, téged vártalak, tavasszal haza a nyárra, ősszel haza a hétvégére, aztán a szobánkba, aztán haza a munkából, aztán már nem is tudom igazán mire, de visszatekintve csak vártam az időre.
Sebi, most Téged várlak. Várom, hogy felébredj és írj, hogy hívj, hogy menjek, hogy hazagyere. És nem látom a végét.
Hiányzol.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése