Annyira fáj, mintha a szívem tépték volna ki. Pedig ezt akartam. Elvileg ezt akartam. De miért fáj ennyire? Miért fáj, ilyen őrülten, hogy beleremegek? Mert nagyon szeretlek, és ezen nem fog tudni változtatni semmi. Te vagy a legjobb barátom. Akkor is te maradsz az egyetlen legjobb barátom, ha soha többé nem beszélsz velem. Tudom, hogy sajnálattal nem megyek semmire, de nem akartalak bántani, soha de soha. És iszonyú érzés, hogy így lett vége, hogy én engedtem be közénk a dolgokat. Hidd el, nem akartam, hogy fájjon. Az egész életemet dobtam el Veled, mindent amiről azt hittem, hogy biztos pont benne és mindent, amiről úgy gondoltam azért tettem, hogy Veled lehessek. Csak miattad vagyok itt és így. És ezért végtelenül hálás vagyok. Bár visszatekerhetném az időt, oda amikor a lépcsőn ültünk fél éjjelen át, vagy amikor eljöttél egyetemre. Vagy amikor az aszfalton ültünk, amikor tánciskolában rokiztunk, vagy amikor DTD-ben összegabalyodtunk. Vagy a vidámparkban voltunk, vagy Wörrstadtban.
A lelkemben űr helyett végtelen szomorúság van most, semmi más.
Elmondhatatlanul fogsz hiányozni, Te, és minden érintésed.
Egyszer elfogynak majd a könnyek.
Egyszer majd mosolyogva gondolok vissza Ránk.
És azt fogom hinni, hogy talán csak túl korán találkoztunk. Talán csak ennyi jutott nekünk.
Én rontottam el. És erre nincs szó, erre nincs bocsánat, erre nincs felmentés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése