Vagy gyerek. Vagy rákocska. Probléma.
Valami, amitől rettegtem. Vagy talán rettegtünk.
Egészen addig nem is aggódtam, amíg te nem aggódtál. Aztán ahogy láttam, mennyire aggaszt téged a dolog, és engem pedig mennyire nem, na akkor kezdtem el én is aggódni.
Józan ésszel, racionálisan lehetetlen lett volna. Lehetetlennek is tartottam. Aztán persze eszembe jutott minden, meg hogy simán benne lehetünk abban a bizonyos 1, azaz egy teljes %-ban.
Aztán már azon járt az agyam, hogy ha az egyik, akkor mit teszek, vagy mit kell tennem, ha a másik igazolódik be.
Már mindent felkutattam a neten. Mit vegyek, hol vegyek, hova menjek, mikor rendel ez, mikor rendel az, mikor van nyitva okmányiroda...
anyáéknak elmondom-e?
A két esetből az egyiket biztosan igen. A másikról még nem döntöttem - hálaég nem is kell.
Ijesztő volt végigsakkozni a lépéseket, elejétől egészen addig, amíg szinte meg nem történtté lehet tenni. Szinte. Mármint az egyik opciót. Ha daganatról lett volna (lenne?) szó, azt nyilván nem tudom végigsakkozni. De amint végiggondoltam és eljutottam egy pontba a feltételezett zuhanásból, ott már jó volt. Onnantól kezdve megnyugodtam, és azt tudtam mondani: jöhet, aminek jönnie kell. Készen állok és várok.
Ijesztő, hogy mennyire beleástam magam lelkileg, távoli és nem is olyan távoli jövőmbe vájva, pedig ma jött mint a megváltás, és legalább egy hónapig félretehetem az efféle gondolatokat.
Kicsit nagy rajtam a nyomás, azt hiszem.
Olyan másfél hétnyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése