My blog is back, and so are we.

So no one told you life was gonna be this way...

   

  

XX.

   

I want my blog back. :(

Gyere tavasz, elég már a sosevolt télből.

    

This smells to be my semester

35 kredit + annyi idő sulin kívül, amennyivel tudok készülni az óráimra. Úgy érzem visszatér az életem, még ha sokat is kell tanulnom továbbra is, de már élek. :D Elkezdhetek foglalkozni olyan dolgokkal, mint a sport, az olvasás, én, és hogy mit is akarok. Ez egy kisebb felüdülés, még ha a félév bizonyára nem is lesz végig egy sétagalopp. Most hogy megjött kicsit a jobb idő ambíciókkal teli indulok neki a szemeszternek és van végre erőm tervezni. :D Talán csak jó napom van... :)
   

The picture of a life spent without you was so cold I could not bear.

   

Furcsa álmom volt. Olyan igazi, részletes. Korábban már álmodtam olyat, hogy merően megváltozott az életem, a környezetem pedig arról győzködött, hogy hiszen én akartam így, és ez és ez történt, az álomban csak épp én nem elékeztem ezekből semmire. Most ez megismétlődött, vagy folytatódott: beléptünk valami szektába kb, és csak én nem értettem, hogy ez mennyire jó dolog. Háború tört ki az angolok ellen, a toborzás során engem is behívtak, mint korábban jelentkezett önkéntest, a szektából. Soha nem jelentkeztem volna önkéntes katonának, a többiek pedig csak mosolyogtak rám. Ettünk egy utolsót a Campona emeletén, aztán vonatra szálltunk. A vonaton voltak kedves ismerősök, barátok, régi osztálytársak. A Balaton alatt volt a harctér, oda hordtak minket katonákat. Kivittek a szántóföldre és felsorakoztattak minket, mindenkit egy-egy pisztollyal vagy puskával, az ellenséges sorokkal szembe. Rettegtem a haláltól, az angol katonáknak jobb fegyvereik voltak, képzettebbek voltak nálunk (nem egy csapat önkéntes szedett-vedett nő és férfi). Persze, piros, erős páncélszerű öltözékben voltak, mi meg - látszott mennyit fektetett ebbe is az állam - mindenki kapott egy terepszínű nadrágot. Az utolsó pillanatban sikerült beállnom a csatasorba.
Te mosolyogva engedtél csatába, merthogy neked nem küldtek behívót. És én iszonyatosan féltem; nem attól önmagában, hogy meghalok, hanem attól, hogy ha meghalok, akkor nem lehetek többet Veled. Borzalmas érzés volt, még most is nyomja a mellkasom. Attól féltem leginkább, hogy elesek a harcban, meglőnek és elvérzem, és nem láthatlak újra többé. Álmomban azt akartam hinni, hogy ez csak egy rossz rémálom, de ott nagyon is valóság volt, nem tehettem ellene semmit.
Amikor jelt adtak, hogy mindenki tüzelhet, én csak összekuporodtam és lőttem mindenkit, aki szemben állt. Egy fekete nő folyton engem lőtt. El is talált több helyen; egyszer a bal szemem mellett, egyszer a jobb fülem alatt - itt szorítottam végig a kezemmel, mert nagyon vérzett -  és egyszer valahol a bal medencecsontom fölött. Viszonylag vastag ruha volt rajtam, és ezek a puskák kb légpuskák lehettek, mert a medencémen nem ejtett sebet a lövedék, a szemem mellett is csak megütött. Folyamatosan lőtt a néger, aztán már szavakkal kértem zokogva: "Please stop, I am gonna die anyway." És akkor elfordult tőlem és lelőtte a mellettem álló, engem védeni próbáló Nikit. Aztán már csak annyira emlékeztem, hogy a csatát megnyertük, de alig maradtunk páran életben azok közül, akiket aznap felsorakoztattak. Vonattal jöhettünk haza, de akkor is még csak a táborba mentünk volna, hogy másnap újra felvonuljunk az angolok ellen. A vagonban már csak idegenekkel voltam körülvéve és egy németül üvöltöző parancsnokkal, aki nem engedett senkit korábban leszállni, vagy meglépni. Aztán rám mosolygott a szerencse, mert Balatonboglár előtt valahol felszállt valami tiszt, egy nő, és bevitte a komor parancsnokot egy kis irodába, ami btw a vagonon belül volt. Ekkor gondolkodás nélkül felálltam és a vonat ajtajához siettem, már lassított a vonat, hogy a következő megállóban megálljon, de nem vártam meg, amint jónak láttam, leugrottam és gyorsan elbújtam az állomást övező fák közül az egyik mögött. Mikor végre elhaladt a vonat, fellélegeztem, és akkor megláttam az állomáson várakozó Orsit és Zsófit. Megnyugtató volt, ugyanakkor értetlenül álltam a jelenség előtt. Hiszen őket is bevitték, ott voltak mellettem, most mégis civilben voltak. "Kérdeztem, hogy ti is a frontról jöttök?" "-Nem, mi végül nem voltunk alkalmasak a harcra, úgyhogy nem küldtek ki minket." Igazságtalannak éreztem, de ugyanakkor örültem, hogy nem vesztek el ők is, mint oly sokan mások. Lelkiekben teljesen megtörtem és folyton attól rettegtem, hogy visszajönnek értem a tisztek és elvisznek.
Innen tovább egy nagyon furcsa vasúti járművel mentünk. Fa asztalok és padok voltak rajta, nagyon széles volt, sátorral volt fedve és még füvet, bokrokat és fákat is telepítettek rá. Olyan volt, mint egy mesében, mintha egy egész parkot utaztatni lehetett volna. Aztán amikor hazaértem, senki nem volt meglepve, hogy hazamentem, hogy túléltem. Mindenki természetesnek vette, csak én szorítottam még mindig a nyakamat és kérleltelek titeket, hogy hadd menjek el orvoshoz vele, hiszen meglőttek. A mélykúti rendelő várójában ültem, teljesen egyedül, nem jött velem senki.
Két órája ébredtem fel, de azóta sem térek magamhoz.

I miss You since we kissed goodbye.

    

Yeah, finally I got my notebook back.

Sometimes I wonder...no not just sometimes. I am always and constantly wondering and dreaming. Diving into things that are not real and then drowning into them. I was always this type, ever since I remember. I kept, and I still keep dreaming about a life I cannot reach with my present behaviour. I'm on the pursuit of happiness but I'm not sure of taking the right steps. Just dancing to the music but not being the one who plays the instrument. And I always have a fear of a change. But also don't like immutability too much or sometimes at all. I just get bored but don't have the courage to change. The power, the guts. It's just way more comfortable living in a dream on my mind. But that's not life. It's just a shadow of it.