I'm on my way...or maybe not.

Néha csak tényleg nagyon magam alatt vagyok, néha semmihez sincs kedvem és néha kicsit jobb, ha nem szólnak hozzám. Egyre gyakrabban fordul elő, ez a bizonyos 'néha'. Kezdem elveszíteni minden (eddig megmaradt) lelkesedésem és azt hiszem, már értelmét sem nagyon látom annak, amit csinálok. Nyilván nem hagyom félbe, és megküzdök a feladattal, de most már kimondom végre, és akkor nem kell többet magyarázkodnom magamnak, másoknak pedig már nem vagyok hajlandó: rosszul döntöttem. Nem vagyok abban is biztos, hogy mindent elrontottam volna, de egy kicsit azért elrontottam. Az vigasztal, hogy ha nem adom be, és nem ide jövök, akkor a fejemben még mindig egy viszonylag eszményített és tudatlan kép élne, és mindig piszkálna, bántana, hogy nem próbáltam meg. Én megpróbáltam. Próbálom, próbálkozom most is, de azt sem mondhatom, hogy minden erőmből. Mert egyszerűen nem vagyok hajlandó már éjt nappallá tenni és küzdeni a felszínen maradásért. Kemény fába ragadt a fejszém, meg sem mozdul, se ki, se be. Mások olyan nagy lehetőségekről beszélnek, belebeszélnek az üres szobába, fel a levegőbe, de persze senki sem tud konkrétat. Félek-e? A pénztől félek és az időtől. A kudarctól. Meg attól, hogy tudom, nem ez az én helyem, és nem ez az én utam.