Sometimes

van, hogy azt hiszem - van, hogy elhiszem - minden a legnagyobb rendben, nem kell tenni semmit, se jobbra, se balra nem kell lépni egyet sem. Tökéletesen működünk, mint egy óraszerkezetben jól összehangolt fogaskerekek - egymásba illünk. Van, hogy úgy gondolom, semmi sincs rendben, derült égből villámcsapásként sújt le rám a felismerés: félúton lehetünk a mélybe. Zuhanunk, néha megkapaszkodunk, de aztán újabb lökést kapunk lefelé. Van, hogy igazán realisztikusan és racionálisan nézem magunkat, szinte kívülről vagy felülről és meglehetősen távolról, s olyankor szelektíven csoportosítom, mi jó és mi nem annyira jó. Megértem, mi miért történik, látom magamban a hibákat, újra hallom a beszélgetéseinket és tisztán látom az okokat. Egyet értek és nem értek egyet, de megértek. Megrémít a látszat - vagy inkább a tapasztalat? - hogy mennyire törékeny ez a gyakran sziklaszilárdnak tűnő kristály. De még jobban megrémít, hogy egy szempillantás alatt tűnhet minden el, kipukkanhat, mint egy szappanbuborék, és nem kérne senki, hogy maradjak. Talán nem is akarnád? Ezernyi a lehetőség, sőt egy millió, tudom, és értem, csak félek. Már nem is csak félek, rettegek, hogy bármikor homokszem kerülhet a gépezetbe, levegő a vérerekbe, és nem leszünk más, csak szép emlék. Pedig én boldog vagyok veled, önmagam lehetek melletted, és nem akarlak elveszíteni. Akkor is így van, ha néha ok nélkül veszekszem veled, vagy jogtalanul büntetlek, vagy csak sírdogálós hangulatom van. De mindenkor szeretlek. És persze tudom, soha többé nem találnék rád...