Össze-vissza kesze-kuszaságok kavarognak most bennem.

    

Még mindig

    

Falling asleep in your arms in your bed

while watching some cheesy sitcom in the TV...

oh what I would give for this silly thing.

       

But it won't happen again.

    

A világ szörnyű kínokkal vajúdik, mielőtt megszületne a megváltó.

      

Az a baj, hogy nem azt érzem, hogy közelednénk egymás felé,

vagy ahhoz, hogy együtt legyünk.

     

Nem tudom, jobb lenne-e ha nem laknék egyedül.

Most csak azt tudom, hogy egyes-egyedül vagyok,

egyedül létezem a mindennapokban.

       

Eltelt két hét.

Nem azért, mert olyan felhőtlen itt minden.

Csak múlnak-pörögnek a napok.

Előléptetés, hiány.

Időhiány, emberhiány, a Hiányod még ezek mellé...sorolhatom.

Talán csak a kimerültség beszél belőlem.

Amikor választani kellett, én Téged választottalak.

Csak mondom.

És tudom, hogy én sem kértelek maradásra.

    

You know, it's just sometimes not enough.

     

Maybe you did not even think about me on this kind of special day....

...but I did think about You.

   

Már csak egy perc van hátra.

Mire megírom a posztot annyi sem.

Boldog évfordulót. Ha ezt így szabad és lehet.

Ha ez így boldog lehet.

Ha ez így már nem fáj tovább.

De fáj még.

Vajon boldogok lennénk most?

Mi lenne velünk?

Mindketten dolgoznánk, és este fáradtan bújnánk össze az albérletben?

0:00 és vége.

Tegnap volt öt éve. Kereken. Hogy feltetted nekem azt a kérdést, amivel a legösszezavartabbá és legboldogabbá tettél akkor.

Mennyit változunk és milyen rövid idő alatt.

Mi változunk, vagy csak a körülmények?

Nem tudom már.

Hiányzol-e? Nem tudok rá felelni.

Már nem te hiányzol. Az az ember hiányzik, aki akkor voltál.

Ami akkor voltunk.

Ha ez hiány-e és nem csak szomorúság.

    

Still waiting.

     

17.05 Budapest, Csillaghegy

Bárhogy is nézem, a reptérre és az onnan ide való út sehogy nem rövidebb bkv-val, mint 1óra és 40perc. Olyan, mintha ez a mai hazaút teljesen kimaradt volna a fejemben. Mikor beléptem az ajtón, minden olyan volt, mintha csak pár perce mentél volna el. Megint elkezdett esni, amint elbúcsúztunk. Úgy látszik, ez már csak ilyen. Üresnek érzem a fejem, mégis össze-vissza cikáznak a gondolatok a fejemben. Elmentél. Megint. Először is szörnyű volt, és attól tartok ez már soha nem is lesz jobb. Elfáradtam. Kicsit lelkileg is. Mi mást tehetek, minthogy várom a következő alkalmat. Várom, hogy újra találkozzunk. Várom, hogy vége legyen ennek a 2 hétnek, ennek a 3 hónapnak, ennek a tanévnek... Meddig tart ez még? :(
Nagyon hiányzol.