I wanna hide behind.

Come on Summer, arrive soon and then...stay for a while please.

It could be us.

I still remember the day, you sat next to me in that car.


Azt hiszem, a mai nap, kevésbé volt borzalmas, mint ami akár lehetett volna is. Reggel a 'lefagyott' busszal való fél8as indulás, aztán az angol, a matek doga, meg a töriszorgalmi késedelme... nos nem egy fényes hétfő ez a mai. A hét pedig el sem kezdődött igazán. Még. De sajna el fog kezdődni, be fog indulni, ki fogok fáradni aztán merülni, aztán kezdhetem elölről. Oahj.
Egyébként olyasmivel kell még mindig foglalkoznom, amit szeretek és érdekel, de amikor végre csodával határos módon használható ötlet motoszkál a fejemben, de nincs időm megvalósítani, igen, nos az valóban megbélyegzi a hetet. A hónapot. A napokat. Mind.


Mégis mi történik, ha leesik egy felhő?
Talán kitörik a lába. Már mindegy, az esőé úgyis lógott egy darabig.


Annyira viszont még sincs ihlet-túltengésem, hogy a postot rendesen betöltsem, értelmes és komoly, mélyértelmű, értékes dolgokkal. Bár szerettem volna.


Kreppelni akarom a hajam. És indián akarok lenni. Fejdísszel, hajfonattal, tollakkal meg másegyéb.
<3

I wanna also wish you a merry christmas this year.

Maybe, I can do it.

I am no angel.

Reggel. A péntek reggelem azzal indult, hogy a hidegtől könnyezni kezdett a szemem. Egészen addig magam sem vettem észre, mígnem néztem felfelé a suli bejárata előtt a termünk ablakába. Mert akkor már potyogtak a könnycseppek. Azon gondolkodtam, talán nem csak a hideg. De miért? Amilyen délelőttöm volt aznap, igen, amilyen pocsék délelőttöm volt, beigazolódott, hogy nem a hideg volt a legnagyobb bajom. 
Este. Buszon, sötétben, távolból szűrődő, ablakon visszaverődő városi fények. Egyre közelebb. Közelebb és közelebb. Majd csontig hatoló hideg. Fagyos hidegség, amolyan didergető. De a göncöl a helyén van. Csak kicsit elfordult.

It just made me wonder... an wonder if it is.. or wonder: why?

'We were sitting with our backs against the world

Saying things that we thought but never heard'

'There was a time that we'd stay up all night

Best friends, yeah, talking til the daylight

Took the joys alongside the pain

With not much to lose but so much to gain'

Eyes wide open, heaven knows.

valamint: ha kész leszek a bibós PR munkával ( :DDD ), akkor a hétvégén, amint lesz időm, deviantolok. Már nagyon akarom. De se idő, még ha ihlet csak-csak is.

ennek örömére most fedeztem fel, hogy amit twitteren retweetelek, azt itt nem jeleníti meg :D :S

Azt hiszem, ismét megtanultam valamit. Nem, most mondanám, hogy nem, kivételesen nem a saját káromon, de jobban belegondolva mégis. Volt már rá példa azt gondolom. De amit most a televízió adott, és ez borzasztó, hogy így be is vallom, de néha anya elvakult, és a képernyőn jól mutató helyzetnek mindent elhisz. Pedig gyakran hazugság.
Nincs olyan, hogy megfelelő alkalom, hely, idő vagy szituáció. Nem létezik. Egyszerűen nincs és soha nem is volt. Ha valami olyat kell mondani, mutatni, bevallani, elárulni, amit 'normál' körülmények közt nem lehet, nem jövedelmező, nem kedvező, nem optimális, nem megfelelő, nem illő, akkor mégis hol, mikor és hogyan kellene azt közölni? Azért kellene máskor, máshol, máshogyan, hogy abból a lehető legpozitívabban jöjjünk ki? Miért? Ha ilyesmit kell valakinek mondanunk, amit valószínűleg a szívünk diktál, hogy tegyünk így, akkor miért kell jól megtervezett, előre elrendezett díszletek és álarcok mögé bújva tálalni? Hiszen, aki fontos, az elől nem rejtőzködhetünk, aki pedig nem, nos, akkor miért is kell a köntörfalazás? 
Ha mégis a megtalálnánk a 'megfelelő pillanatot', akkor később, a dolgok letisztulása után jogosan mondható, igen, teljes joggal kijelenthető, hogy kihasználtuk az alkalmat. 
Csak szemlélem kívülről ezt az egészet, ezt az örvénylő gyomorfordító körforgást, s arra gondolok: aki elé van bátorságom odaállni és bevallani mindent, anélkül, hogy keresném az erre legmegfelelőbb percet, a számomra  - önző módon - legkevésbé hátrányos kimenetelű beszélgetéshez, akkor miért nem vagyok képes vállalni minden következményt? Vállalni, hogy igen, megbánthatom, hogy igen, megbánthat, de miért kell elsimítani az egyébként durva felszínét a dolgoknak? Miért kell fakítani, tompítani a valójában élénk színeket? Miért kell összemosni a feketét és a fehéret.
De állj. A jó és a rossz nem létező fogalmak. A kishitű és gyarló ember alkotta meg őket, miképpen így könnyedén uralkodhat önkényesen és kisajátítóan minden felett. Ez fekete, ez pedig fehér. Miért? Csak ismerni kell, és a tettek értelmet nyernek. A miért a lényeg. Nem, a ki és a mit. Persze a világ törvénykezése, a megállapodás, az egyezmény... igen, ebből is látszik: kitalált, szerkesztett és ember által alkotott. Hol jogosan, hol jogtalanul. De sajnos ítélkezünk. Mindig. Túl gyorsan. Hibásan.