Már egy hete, hogy nem írtam, de még egy hétig nem is fogok. :)

	Jason Mraz - Song for a Friend .mp3
	Found at bee mp3 search engine

I just shut up.

Furcsa dolgokat hoz az élet... ha ezt az élet számlájára írhatom.

Mindegy is, ezentúl befogom, 'én úgyis csak mindig magyarázok, nem kell odafigyelni rám'.

Csak fordul a kocka.

Szabina, emlékszem egyszer azt mondtad, vagy valami nagyon hasonlót: nagyon nehéz úgy szeretni egy embert, amilyen valójában, a jelenben, és nem pedig azt szeretni benne aki volt, aki csak az emlékeinkben él. 

Már akkor is elgondolkodtatott, de akkor párkapcsolatra gondoltam, szerelemre, a mi kis tökéletes idillünkre. Most viszont átértékelődik bennem pár dolog. A szeretet nyilván nem múlik csak úgy el, egyik percről a másikra, mégis egy barát változása (hacsak nem változunk mi magunk is ővele) sokkal keményebb dió és fájdalmasabb ha kukacos, amikor megtörjük.
A szeretet nem múlik el, tartósan lebeg egy időtlen pillanatban, mégis halványodni képes, s igen, nagy fájdalommal jár, ha nem menthető.

I just want to be ready.

A bit tired...

Ráng a szemem. Akkor szokott rángani, ha kimerült vagyok. Nem, nem fáradt, nem álmos, nem csüggedt, hanem kimerült. Ittam is egy kávét, hogy még jobban ránghasson. Ha becsukom is érzem. Már-már örülök, ha esik az eső, hát még ha a jég. Jó ez a szürkeség, különben a fejem mellett még a folyton rángó szemem is fáj(na). Elvertem ma 2000 forintot. Mondanám, hogy mire, de túl egyszerű. Ráng a szemem. Holnap is 5kor kelek, ma is 11kor fekszem. Csütörtökön 'csak' hatkor, de kb. fél nyolcra érek majd haza - jó esetben. Kezd kicsit kicsúszni minden a kezeim közül. Legalább az ingyen szerzett lila papír szép. Ehhez még az ezüst is menne. Gyönyörű. Bár kétlem, hogy kapunk még.

"there's someone i'm waiting for if it's a day, a month, a year"

I'm not broke I'm just a broken hearted girl.

With a bit broken dreams, illusions, expectations.

...and I'm waiting for you, with or without you.

Néha azt érzem erős, mint egy acélkötél, néha pedig azt, hogy gyenge és törékeny, mint egy kristály. Néha azt, hogy sziklaszilárd, néha pedig azt, hogy olyan, mint egy vékonyra nyúlt gumiszalag. Néha azt, hogy értem, néha pedig azt, hogy nem bírom tovább. Néha azt, hogy akarom, néha pedig azt, hogy szükségem van rá. Nincs időm elmondani ezeket. Senkinek, csak ennek a szaros blognak, hogy az interneten éljem silány, elhagyatott kis életem még nagyobb részét, hogy kiteregessem a szennyest, hogy mindenki olvashassa nyomorult szenvelgésem minden apró kis részletét. Sajnos erre a pontra érkeztem. A szirt legszélére, ahonnan már csak pár lépés az óceán mélye. Lassan teljesen megutálom az internetet, mégis meghalnánk nélküle, sajnos ez az igazság. Körülöttem azt látom, hogy semmi sem biztos, ami látszólag annak is tűnik, és semmi sem látszik olyan ingatagnak, mint amilyen valójában. Néha úgy érzem, elszakíthatatlan és lerombolhatatlan, máskor pedig úgy, hogy egy cérnaszálon függ az egész, mindjárt beomlik a tető. Nincsenek vitáink - ez jó. Nincsenek, mert nincs rá időnk. Egymásra annyi időnk van, hogy csupán fekszünk az ágyon és hallgatunk. Hallgatunk, csak elmerülünk a létben, a helyzetben, hogy végre együtt vagyunk. Ha van mit, mesélünk, de általában csend van. Mostanában ez jellemez minket. A csend. Nincs időm sem, hogy elmondjam mindezt, hiszen mire kinyílnánk, ismét elválunk. Nincs is így kinek elmondanom. Erről szól az egész. Folyamatos üdvözlésekről és elbúcsúzásokról. Újabb és újabb gyötrelmes vasárnapokról. Jobb napokról és rosszabbakról, bár a jobbakat inkább hétvégére osztjuk be. Tervekről és álmokról, melyek ingoványos talajra épülnek. Néha azt érzem nem választhat el semmi, néha pedig azt, hogy már elválaszt minket 170 km. Írok, nem írsz. Nem hívlak, nem hívsz. Nem ide kellene leírnom mindezt, mégsem tudom odabenn tartani már. Már arra sincs idő, hogy komoly dolgokról beszéljünk, itt sem és a valóságban sem. 

Kéthetente két nap. Az havi négy. 

Napi egy óra. Ennyi jut nekünk. Vagy még ennyi sem. 

Tudod, akkor szokott eljönni a mélypont, ha sokáig vagy távol. Tudod, ez a mélypont egyre gyakrabban jön el. Tudod, már sírni sincs kedvem. Egy darabig sírdogál az ember, sajnálja magát, sajnálja - minket. Aztán belefárad. Még abba is, hogy szomorú legyen. Széttép, szétszakít. Felemészt, megöl. Aztán továbblépek, átlendülök, elindulok felfelé a lejtőn. Te erről sosem beszélsz.

Nem vagy itt, ne áltasd magad, s ne áltass engem se. Érzed te is. Én sem vagyok ott. 

Holdfogyatkozás.

Nem kíméltél meg tavaly, de hiába; nem kímélsz idén sem, csak hogy tudd. Hibáztatni akarlak, sőt a lelkem óhatatlanul hibáztat is, még ha az eszem mást is diktál.

Csak...sosem vagy itt. Talán nem is az 'együtt' a jó szó erre, hanem a 'néha vele'. Iszonyú, ami most idebenn van. Nem félek, majd ismét meggyőzöl. S nem is engednélek el soha. Mindig kérded: miért. Ezért.

<3

We suck. Now that's it.

You know there's a point where you can't keep holding on,

no matter how much it hurts to give up.

Nice afternoon with nice cookies and nice plans. :)

You know I'm right.

Even though we quarrel sometimes,
I know we are the best
and no one else has ever got what we have.

This is shit, I liked the old one.

Aaaaw, why? Honestly, why the hell?