Egy mezőt, neked, tele álmaid virágaival, hogy egy szép napon az összes kinyíljon és véget ne érjen az illat.
2011. március 17., csütörtök
There's a possibility...
Tegnap hazafelé, amikor felszálltam a szegedire, nem. Nem is amikor felszálltam, hiszen már rajta ültem. Csak ültem némán, csendben, egyedül, fülemben a zene, fejemben a dal. Bámultam kifelé az ablakon, ahogyan azt minden nap tenni szoktam a buszon. Értelmetlen tevékenység, de szüksége van rá törékeny fekete tulipán lelkemnek. Ha már hóvirág nem lehetek, hát éljek ezzel együtt, de engedjétek, hogy ismerjem magam.
Szóval... épp csak néztem a rohanó fákat, a forgó-tekeredő mezőket, a távoli, fehérnek látszó szürke felhőket. Csak bámultam ki az ablakon gondolataim bonyolult és kanyargós labirintusából, melyben már annyiszor eltévedtem, amikor megcsapott egy illat. Nem is egy illat, szag volt. De nem volt kellemetlen, csak meglepő. Mert ez szerdán volt, úszni pedig csütörtökön járok. Uszoda illat volt. Klóros-párás, amolyan vizes fürdőruha szag. Vagy olyan, mint strand után szárított haj illata. Sokáig éreztem és nem tudom honnan jött. Különösen, igen, s talán furcsán sokáig. Meglepő volt. Meglepő és elgondolkodtató. Aztán egyszer csak hazaértem. Üvegpalotám terveit tovább rajzoltam, gondolat-labirintusom térképét szétszakítottam.
Este, mikor végre ágyba kerültem, amíg bele nem feküdtem a csendbe, észre sem vettem: odakinn zuhogott az eső. Csak figyeltem és hallgattam. Sötét volt és a takaró alatt kellemesen meleg. Próbáltam elaludni, és kivételesen nem azért nem volt könnyű, mert nem tudtam volna aludni, hanem mert hangos volt az idő. Millió feketeségből zuhanó esőcsepp kopogott az ablakom üvegén, rettenetes hang volt. Nem is tűnt igazinak. De nem esőcseppek voltak. Millió könnycsepp kopogtatott rám várva. Arra várva, hogy beengedjem őket. Ez volt a csend, a vihar előtt. A csend volt ilyen zajos, ilyen fület és szívet hasogatóan térdrengető. Mert ma megérttette velem a holnapnak hitt jövendő, hogy vár még rám botlás, várat még magára a rossz, amiben már annyira bíztam, bíztunk mind, hogy végül jó lesz. Megláttam, megértettem, s elmém ezer és száz apró csillámló darabra roppant szét. Leestem egy lépcsőn, de fel fogok lépni arra az első fokra ismét.
Szóval... épp csak néztem a rohanó fákat, a forgó-tekeredő mezőket, a távoli, fehérnek látszó szürke felhőket. Csak bámultam ki az ablakon gondolataim bonyolult és kanyargós labirintusából, melyben már annyiszor eltévedtem, amikor megcsapott egy illat. Nem is egy illat, szag volt. De nem volt kellemetlen, csak meglepő. Mert ez szerdán volt, úszni pedig csütörtökön járok. Uszoda illat volt. Klóros-párás, amolyan vizes fürdőruha szag. Vagy olyan, mint strand után szárított haj illata. Sokáig éreztem és nem tudom honnan jött. Különösen, igen, s talán furcsán sokáig. Meglepő volt. Meglepő és elgondolkodtató. Aztán egyszer csak hazaértem. Üvegpalotám terveit tovább rajzoltam, gondolat-labirintusom térképét szétszakítottam.
Este, mikor végre ágyba kerültem, amíg bele nem feküdtem a csendbe, észre sem vettem: odakinn zuhogott az eső. Csak figyeltem és hallgattam. Sötét volt és a takaró alatt kellemesen meleg. Próbáltam elaludni, és kivételesen nem azért nem volt könnyű, mert nem tudtam volna aludni, hanem mert hangos volt az idő. Millió feketeségből zuhanó esőcsepp kopogott az ablakom üvegén, rettenetes hang volt. Nem is tűnt igazinak. De nem esőcseppek voltak. Millió könnycsepp kopogtatott rám várva. Arra várva, hogy beengedjem őket. Ez volt a csend, a vihar előtt. A csend volt ilyen zajos, ilyen fület és szívet hasogatóan térdrengető. Mert ma megérttette velem a holnapnak hitt jövendő, hogy vár még rám botlás, várat még magára a rossz, amiben már annyira bíztam, bíztunk mind, hogy végül jó lesz. Megláttam, megértettem, s elmém ezer és száz apró csillámló darabra roppant szét. Leestem egy lépcsőn, de fel fogok lépni arra az első fokra ismét.
2011. március 16., szerda
2011. március 15., kedd
Junebug, I remember everything.
The blue carpeted floors, the tall wooden doors,
I held you in my arms.
Junebug, I'd burn down a picture of a house,
say it was ours, when we didn't need it anymore.
And that was when I loved you best.
We were kids then. We shouldn't think about the rest.
The blue carpeted floors, the tall wooden doors,
I held you in my arms.
Junebug, I'd burn down a picture of a house,
say it was ours, when we didn't need it anymore.
And that was when I loved you best.
We were kids then. We shouldn't think about the rest.
uuh...
You'd put the moon in a basket on your bike front by the coast.
The way your face lit up in pale grief you were a ghost.
You liked to play with darkness, all the universe could give.
I was the home you once tried to escape, the dark in which you lived.
And soon they'd find you laying there on several different homes.
They'd find you laying on their porches, did you need to use the phone?
And lure you into their rooms, that was the last I heard of June.
And that was love I could not allow.
You were beautiful then, you're just a coke jaw now.
The way your face lit up in pale grief you were a ghost.
You liked to play with darkness, all the universe could give.
I was the home you once tried to escape, the dark in which you lived.
And soon they'd find you laying there on several different homes.
They'd find you laying on their porches, did you need to use the phone?
And lure you into their rooms, that was the last I heard of June.
And that was love I could not allow.
You were beautiful then, you're just a coke jaw now.
uuh...
I remember everything.
I remember everything.
You were beautiful then.
I'm still in too deep.
I'm still in too deep.
uuh...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)